Vajhagyó vasárnap – 2012

A megbocsátás

Mt 6, 14-21

Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.

A böjt

Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van! Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.

A kincsgyűjtés

Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is.

Elmélkedés

Nagyböjti küzdelmünk megkezdése előtt a következő tanácsokat kapjuk Krisztus Urunktól: bocsássunk meg az embereknek, áldozatvállalásainkat Isten előtt tegyük, ne emberek előtt, és azzal foglalkozzunk amit a mennyben tartanak gazdagságnak, ne pedig azzal, ami itt van és ideig-óráig tart. Egyszerű és világos tanítás, ami az egész életünket meg kellene, hogy határozza, nem csak a böjti időszakot.

Ha így élnénk, nem is lenne szükség böjti időszakra és előírt lelki feladatokra. Azonban a bűnbeesés után megváltozott az emberi természet, annyira eltorzult, hogy gőgünk miatt könnyen megsértenek bennünket, s akár jelentéktelen dolgok is felbosszanthatnak. Ezért nehéz a kiengesztelődést minden pillanatban gyakorolni. Ha azonban a test fölött uralkodik a lélek, ami a böjtben megkísérelhető, akkor az edzettség foka szerint ellenállóbbá válunk az emberi test valamennyi zsarnokságának, beleértve a haragot, amit a kiengesztelődés nélküli állapot táplál. Tévesen azt gondolhatjuk, hogy a harag lelki dolog, és akkor miért van szükség a test megregulázására, hiszen jóllakott állapotban a megbocsátás is könnyebben megy. A szentatyák azonban azt mondják, csak a szüntelen Istenre való emlékezés ment meg a vétkektől, és csak kemény aszkézis tudja szemléletünket az evangélium szerint formálni, míg természetes nem lesz számunkra az a másik világ, ami inkább hozzánk tartozik, mint a földi. Be kell tehát látni, hogy inkább vagyunk földiek mint égiek, s ezért nehéz, kegyetlenül nehéz emberi természetünket Krisztus tanításához igazítani.

A szentatyák azt is mondják, hogy a helyes gondolkodás az evangélium szerinti mértékletesség, amit csak böjttel és imával lehet kialakítani. Erről a helyes „mértékletességről” álljon itt egy történet:

Kasszianosz atya mesélte, hogy amikor Germanosz atyával Egyiptomba mentek egy öreghez, ő barátságosan fogadta őket, és evett velük, bár híres volt a remete aszketikus életéről. Megkérdezték az öreg remetét: „Miért nem tartjátok meg, amikor idegen testvért fogadtok, a mi böjti előírásunkat a palesztinai hagyomány szerint?” Azt válaszolta: „Nálam mindig böjt van, titeket azonban nem tudlak mindig fogadni. A böjt ugyan szükséges és hasznos dolog, de szabad akaratunktól függ. A szeretet beteljesítését azonban az Isten törvénye szükségképpen megköveteli. Minden igyekezetemmel gondoskodnom kell rólatok, mivel bennetek Krisztust fogadom. Ha pedig elbúcsúzom tőletek, ismét teljesíthetem a böjti előírásokat. Hiszen addig „nem böjtölhet a násznép, amíg vele van a Vőlegény. Amikor elveszik a Vőlegyényt, akkor majd böjtölhet.” (Mt 9, 15)

A szent öreg remete böjtölését és egész magatartását az evangéliumnak rendelte alá. Amit fegyelmezett és alázatos életével elért, az nem volt más, mint a Szentlélek megvilágosító kegyelme, amit szívében és értelmében bírtokolt.

A böjti időszak segít nekünk, hogy felismerjük igazi állapotunkat, valódi gyengeségünket, és így, egy kicsit alázatosabb lélekkel, talán arra is képesek leszünk húsvétkor, a böjti időszak végén, hogy „egymást örömmel öleljük”, ahogy a feltámadási szertartásban énekeljük.

A hétfejű tündér**

Lázár Ervin meséje

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.

Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.

Rácegresi azt mondta nekem:

- Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.

De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

- Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.
- De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki.

Pácegresi legyintett.

- Álnok ének az - mondta. - Így csalja tőrbe az áldozatait.

Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy megölöm.

- Ez az egyetlen lehetőség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.

Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

- Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét - mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Lehullt a harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.
A negyedik is - aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt.
Az ötödik is - felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.
A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban...
De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:

- Mit vétettem én neked, ember fia?
- Megölhetsz - mondtam neki -, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca.

- Te bolond, te bolond - mondta kedvesen.

Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.
Térdre estem előtte.

- Nem érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott.

Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

- Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd meg, hogy őrizzelek - mondtam neki.
Bólintott.

Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni. Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.

Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.

* A Szent Öregek könyve – Bizantinológiai Intézeti Alapítvány Bp. 2001. 182. ol.
**http://mek.niif.hu/02700/02732/02732.htm#23