Kereszthódoló vasárnap

Mk 8,34 - 9,1
Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Hisz mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert aki szégyell engem és az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bűnös korban, az Emberfia is szégyellni fogja azt, amikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal.” Ezután így folytatta: „Bizony, mondom nektek: vannak egyesek az itt állók közül, akik nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják, hogy eljön az Isten országa hatalommal.”

Elmélkedés

Krisztus Urunk azt mondja: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét és kövessen engem”. (Mk 8, 34.)

Kövessük keresztútján? Kövessük a keresztre? Hiszen tudjuk mi történt Jézussal a keresztút végén: megfeszítették, meghalt, aztán eltemették és harmadnapon feltámadt.

Ha elgondolkodunk az emberi életen, látjuk, hogy tele van szenvedéssel és nehézségekkel. Mindenkinek megvan a maga „keresztje”, kinek könnyebb, kinek nehezebb, ha keresztnek nevezzük az élet szenvedéseit. De ezt ne tegyük, mert ezek nem üdvözítenek, ezek nem Jézus ajánlotta keresztek. Ezek vannak, ha kérjük, ha nem. Amit azonban Jézus mond, az önként vállalt kereszt, amely út az üdvösségig.

Sok ember nem találja meg az életben a helyes utat, viszont boldog az, aki saját életét jézusi keresztúttá alakíthatja, mert csak így lesz az számára az üdvösség útja.

Hogyan találjuk meg ezt az utat? Figyeljünk arra, mit mond az Üdvözítő: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát...”

Azt mondja, hogy tagadjuk meg magunkat. Ma, amikor minden azt sugallja, hogy élvezzük az életet és fusson minden ember a szenvedéstől, kerülje az áldozathozatalt, akkor idegenül hangozhat ez a felszólítás: „tagadd meg magad!” Miért tennénk, ha úgy is sok a szenvedés az életben, akkor miért vállalkoznánk ilyesmire... és egyáltalán mit jelent ez?

Amire Jézus felszólít bennünket, azt ő maga megcselekedte. Szent Pál apostol ezt így fogalmazta meg: „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig...” /Fil 2, 8/ Ebből már láthatjuk, hogy az önmegtagadás alázatot jelent.

Egy másik helyen Jézus ezt Mondja mindannyiunknak: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű..” (Mt 11,28)

Sajnálatunkra, mi inkább gőgösök vagyunk mintsem alázatosak. Ez mindjárt látszik abból, hogy ha megkeserítenek bennünket mások, vagy igazságtalanság ér bennünket, mindjárt felháborodunk és agresszívak leszünk, alázatosság helyett. Nincs bennünk alázat, mint ahogy a mi Urunkban Jézus Krisztusban volt.

Szentéletű Dioszkorosz atya, a gázai remete, egyszer ezt mondta: „Kétféle alázat van, amint kétféle gőg. Az alázatos ember, amikor az alázat első útjára teszi a lábát, így beszél: „Ó Uram, nekem csak egy kis értelmi világosságom van, de a szomszédomnak, az én jó barátomnak teljes megvilágosodása van, bölcs férfiú. Uram, nekem csak egy kis hitem van, de a testvérem, aki itt él mellettem, neki nagyobb hite van, mint nekem. Az igaz, hogy van bennem egy kis alázat és szolgálatkészség, de a testvéremnek igazán irgalmas szíve van és mindig szeretetből szolgál.” De ha az alázatos ember az alázat második útjára lépett, akkor így beszél: „Uram, nekem van egy kis megvilágosodásom, egy kis értelmem, egy kicsit hajlik a szívem az irgalomra, de mindezt Tőled kaptam, mert nekem a bűneimen kívül semmim sincs...”

Ugyan így a gőgnek is két útja van - mondja Dioszkorosz atya. „A gőg első útján járó ezt mondja: „Én okosabb vagyok, mint a testvérem, értelmesebb, mint mások. Az irgalmat jobban megélem, és van bennem alázat, több mint másokban.” Ezenkívül az, aki a gőg második útjára tette a lábát, azt mondja: „Mindenem amim van, nem kaptam, hanem én szereztem, én dolgoztam meg érte, semmit nem kaptam, én hoztam létre.”*

Azt mondják a szentatyák, hogyha ez a fajta gőg, gyilkos indulat, az embert hatalmába keríti, elkárhozik. Az alázat azonban Krisztus Urunkhoz tesz hasonlóvá. Ha utána megyünk megtagadva magunkban rossz természetünket, és az alázat útját járjuk, ahogy Dioszkorosz atya ajánlja, akkor feljuthatunk az Úrral a Golgotára és megfeszíthetnek Vele együtt.

Szent Pál apostol ezt mondja: „...Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2, 20)

Az a keresztény, aki az önmegtagadás útján, az alázat útján jár, végül meg is feszíti magát Krisztussal. A szentatyák tanítása szerint négy lelki szeggel feszíttetik meg az, aki vállalja ezt a hősiességet.

Ez a négy szeg a következő: Gondoljunk mindig a halálra, gondoljunk az ítéletre, gondoljunk a mennyországra és a pokolra!

Ha ez a „négy szög” a lelki életben azon a kereszten tart amit Jézus ajánl, akkor maradandóan megtartottuk az Ő szavát ebben az evangéliumi szakaszban.

*Filocalia Volumul IX. Bucuresti, 1980, pag. 500.

Annuska

magyar népmese

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, Üveghegyen innen élt egyszer egy szegény ember meg a lánya. Úgy hívták a leányt: Annuska. Mikor már tizenhat esztendős lett, azt mondta neki az apja:

– Édes lányom, eljött az ideje, el kell menjél szolgálatba.

Jól van, elindult Annuska szolgálatot keresni. Ahogy ment, mendegélt, találkozott egy vénasszonnyal. Az a vénasszony olyan öreg volt, mint a föld és földig ért az orra. Megszólította a lányt:

– Hova mégy, lelkem-galambocskám?
– Szolgálatot keresek.
– Gyere el énhozzám, felfogadlak. Jó dolgod lesz: nálam három nap az esztendő!

A lány elszegődött hozzá. A banya kezébe nyomta a söprűt, s mindjárt a lelkére kötötte:

– Édes lányom! Van énnekem hét szobám. Abból hatot tisztára kell seperned, de jól vigyázz! A hetedikbe be ne tedd a lábad! Ha így teszel, nem lesz semmi baj.

Azzal ott hagyta. Hazajött első nap a vénasszony, minden szép tiszta volt, minden ragyogott. Nem szólt semmit. Hazajött másik nap, megint tisztaság fogadta. A banya nem szólott semmit.

Hanem Annuskát nagyon furdalta a kíváncsiság. Mi lehet a hetedik szobában? Nem bírt magával, s mikor elment otthonról a gazdasszonya, a harmadik napon csak benyitott. Hát odabenn egy szerencsétlen asszonyt látott, telistele volt a teste sebekkel, ótvarral. Jaj, megijedt Annuska! Becsapta az ajtót, eszit se tudta, úgy futott. Otthagyott csapot-papot, seprű-porolót. Észrevette ezt a vén banya. Seprűnyélre kapott, egykettőre utolérte.

– Mit láttál a hetedik szobában Annuska?
– Nem láttam semmit.
– Mondd meg, mit láttál, vagy megnémítalak!

Annuska sírt, de nem szólt semmit. Attól fogva nem is tudott beszélni. Haza se mert menni, ott maradt az erdőben. Bogyókon élt, gyökereken tengődött.

Egyszer arrafelé vadászott a király. Ahogy ott űzte a vadat, egyszer meglátta a lányt. Megtetszett neki és elhatározta: ezt a leányt elveszi feleségül. Úgy is lett. Csak az bántotta a király, hogy a felesége néma volt. No, nem baj, gondolta, majd megjön a szava, ha gyermek születik.

Egyszer csak a bába hozta a hírt, hogy gyermekük született. Jaj, de mi történt ezalatt, míg a bába odajárt a királynál? Az őrökre mély álom borult, Annuskánál meg egyszerre csak ott termett az ótvaros asszony.

– Visszaadom a hangodat, ha megmondod,mit láttál a hetedik szobában! Ha nem, elviszem a porontyodat.

A királyné megrázta a fejét:

– Nem láttam semmit.

Abba pillanatba’ elapadt a szava, az ótvaros asszony meg fölkapta a kicsi gyermeket. Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna.

Jött a király nagy boldogan, hogy megnézze kicsi fiát. A kis királyfi volt, nincs, sehol… Hiába kérdezik a királynét hova tette, az asszony nem válaszol, csak hullik a könnye.

Összehívta a király az ország véneit, mitévő legyen. Azok mondták, a királyné asszony biztosan megölte a kicsi királyfit, el kell pusztítani a háztól. Hanem a király sajnálta a gyermek után az asszonyt is elveszíteni. Így hát sok tanakodás után a vének kisütötték, hogy esztendőre tegyenek próbát a második gyerekkel.

Esztendő múlva megint született egy gyermek. Szaladtak megint a királyhoz, vitték a jó hírt. Közben őrök megint elaludtak, a a királynéhoz ismét beosonkodott az ótvaros asszony. A karján a kis királyfival. Megörült az anyja, hogy viszontláthatta, ölelte, csókolta volna! Azt mondja akkor neki az asszony:

– Visszaadom a fiadat, csak mondd meg, mit láttál a hetedik szobában! Ha nem teszed, elviszem a kisebbiket is.

Rítt a királyné de váltig tagadta, hogy látott volna valamit. Az asszony megkapta a két gyermeket, azzal eltűnt, mint a kámfor. A királyné azon nyomban megnémult megint.

Búsult a király, hogy a felesége most is elemésztette a gyermeküket. Akárhogy is történt, nagyon szerette a királynét, és ráállt, tegyen még egy próbát.

Harmadszorra megint elaludtak az őrök, s jött az ótvaros asszony. Egy gyereket tartott a karján, a másikat kézen fogva vezette. Istenem, de boldog lett Annuska!

– Visszaadom a gyermekeidet, egy szavadba kerül. Megmondod végre, mit láttál a hetedik szobában?

Majd megszakadt a szíve szegény Annuskának, de csak azt suttogta:

– Nem láttam semmit.

Bizony az ótvaros asszony vitte mind a három kicsi gyermekecskét.

Éktelen dühös lett a király, hívatta a katonákat és a feleségét a farkasverembe vettette. Megfogták Annuskát, s bevetették. De mi történt? Csodák csodájára az ordasok nem bántották, mint a kiskutyák odamentek hozzá, kezét nyaldosták, utat engedtek neki! Nézi Annuska, hova került, s mit lát? A farkasverem közepén egy asztal, egy szék, egy bölcső. Ott ül az ótvaros asszony, két karjában egy-egy gyermek, az újszülöttet meg a lábával rengetgeti a bölcsőben. De annak az asszonynak olyan tiszta és fehér bőre, akár a hó! Azt mondja neki nagy nyájasan, nagy szeretettel:

– Gyer’ ide, szentem, ne félj egyet se! Az én sebeim soha be nem forrtak volna, ha a te állhatatosságod nem balzsamozza be, ha a te kitartásod nincs rajtam gyógyírként.

Sírt nagyon a királyt, hogy elveszejtette a feleségét, mert szerette nagyon. Se éjjele, se nappala nem volt. Egyszer mit gondolt? Elküldte egyik szolgáját, hogy legalább felesége ruhájából egy kicsike darabkát vigyen neki. Néz a szolga a farkasverembe, látja ám, hogy a királyné élő eleven, kacag, s ott van vele három szép gyermeke. Futott a királyhoz, s mondja:

– Felséges uram királyom! Életem halálom kezedbe ajánlom, de amit most mondok, az úgy igaz! A felséges királyné ott van élő-elevenen, s ott vele a három kis királyfi is egy áll, egy ül, egy rúgkapál!

A király mérgében a rossz tréfáért jól kupán vágta a szolgát. Így járt a második is, meg a harmadik is.

Azért utoljára mégis elment a farkasveremhez. Benézett és látja, igaz amit a szolgái jelentettek. Ott egy asztal, egy szék, egy bölcső. Ül a királyné a széken, szépen élő elevenen, s picinyét szoptatja. Az egyik királyfi a farkas nyakába csimpaszkodik, a másik meg lovagol rajta!

Szaladt volna már a feleségéhez! Hanem Annuska intett neki, hogy maradjon, nehogy bántódása essék, s maga ment a három kiskirályfival a király elébe. Egymás nyakába borultak a király be nem tudott telni három szép, eleven fiával s a feleségével. Hát még mikor ezüstcsengő hangon szólott hozzá Annuska!

Nagy vigasságot csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a dínom dánom, még nekem is jutott a maradékból.