Ön itt van most:Paróchus blog / A Lépcső – 2. Fejezet

A Lépcső – 2. Fejezet


By Demkó Balázs - Posted on 25 február 2013

Böjti tanítás gyanánt Lépcsős Szent János tanítását, A Lépcsőt tesszük közzé részletekben.

Függetlenedés mindattól, amihez szenvedélyesen ragaszkodunk

1. Aki igazán szereti az Urat, igazán igyekszik eljutni a jövendő országba, igazán bánkódik vétkei miatt, igazán számol az örök ítélettel és büntetéssel, s akiben igazi halálfélelem működik, az már nem szereti a pénzt, sőt nem is gondol rá, nem törődik vele. Nem törődik sem vagyonnal, sem szülőkkel, sem e világ dicsőségével, sem barátaival, se testvéreivel, sem pedig bármi más földi dologgal; hanem minden ilyen kapcsolattól és minden velük járó gondtól függetlenedve, s ezeket – sőt mindezek előtt még a saját testét is – megvetve, üres kézzel, gondtalanul és halogatás nélkül követi Krisztust: folyton az égre tekintve és onnan várva segítséget, mint a szent, aki így szólt: „Lelkem hozzád ragaszkodik”; és a másik örök emlékű próféta, aki ezt mondta: „Ám én nem fáradtam bele követésedbe, Uram, és nem kívántam emberi napot vagyis nyugalmat” (1).

2. Igen nagy szégyent jelent számunkra, ha miután nem emberi hívást, hanem az Úr hívását követve egyszer már minden imént említett dolgot elhagytunk, mégis bármi mással is törődnénk, ami nem lehetne javunkra szükségünk idején, azaz halálunk óráján. Hiszen erről beszél az Úr, amikor azt mondta, hogy „aki hátrafelé fordul”, és hogy „alkalmatlannak bizonyul a mennyek országára” (2).

3. Az Úr jól tudja, hogy mi, kezdők, mennyire ingatagok vagyunk, és hogy ha a világiak között tartózkodunk vagy velük beszélgetünk, igen könnyen visszatérhetünk a világba. Ezért válaszol így annak, aki ezt kérte tőle: „Engedd meg, hogy elmenjek és eltemessem apámat! - Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat!” (3).

4. Miután már lemondtunk a világról, a démonok azt tanácsolják nekünk, hogy csak azokat az irgalmasokat és jószívűeket tekintsük igazán jóknak, akik a világban élnek, ugyanakkor magunkat pedig tartsuk hitványnak amiatt, hogy az ilyen erények gyakorlásától elesünk (4). Ellenségeink célja az, hogy ezzel a hamis alázatossággal vagy visszahajtsanak a világba, vagy, ha mégis szerzetesek maradunk, kétségbeesésbe taszítsanak.

5. Megtörténhet ugyan az is, hogy a világiakat beképzeltségük folytán becsüljük le, de az is meglehet, hogy egyszerűen mivel távol vannak, ezért nem törődünk velük, hogy ezáltal elkerüljük a kétségbeesést, s hogy egyúttal szert tegyünk a reményre.

6. Hallgassunk az Úrra! Azt mondta az ifjúnak, aki csaknem minden parancsot megtartott: „Egy valami hiányzik még belőled: Add el, amid van, oszd szét a szegényeknek” (5), és magadat tedd olyan szegénnyé, aki alamizsnából kénytelen megélni.

7. Ha lelkesen és gyorsan akarunk előrehaladni, jól fontoljuk meg, hogyan ítélt meg az Úr mindenkit, aki a világban tartózkodva élő halott. Hiszen így szólt: Hagyd a halott világiakat, hadd temessék azokat, akik már testileg halottak! (6)

8. A gazdagság egyáltalán nem abban akadályozta meg azt az ifjút, hogy a keresztséget fölvegye. Balgaságot beszélnek tehát némelyek, akik szerint az Úr a keresztség miatt parancsolta meg neki, hogy adja el a vagyonát. Szolgáljon ez nekünk a fogadalmunk dicső voltának legerősebb bizonyságául, s érjük be ezzel a nagy tanúsággal!

9. Akik a világban élve virrasztással, böjttel, mindenféle munkával és küszködéssel sanyargatták magukat, miután az emberek köréből visszavonulva a szerzetesi életbe mint a próbatétel helyére, azaz a porondra lépnek, többé már nem folytatják a korábbi aszketikus gyakorlatukat, mivel az nem volt igazi, hanem csak mesterkélt.

10. Láttam igen sokféle erénypalántát, melyet még a világban élő emberek esetében föld alatti, sáros szennyvízként a hiúság öntözött, a magamutogatás kapált, a dicsvágy trágyázott; ám mihelyt a pusztaság talajába ültették át – ami a világiak számára hozzáférhetetlen és nem öntözhető tovább a hiúság szennyvizével –, hamarosan kiszáradt. A sok vizet igénylő növények ugyanis rendszerint nem hoznak termést a száraz, kemény gyakorlótéren.

11. Aki a világot már megvetette, elkerülte a búsulást is; aki viszont bármi láthatóhoz ragaszkodik, az a búsulástól soha meg nem szabadul. És ugyan hogyne búsulna, amikor meg van fosztva attól, amit szeret?

12. Minden tekintetben nagy éberségre van szükségünk, de egy dologra minden másnál inkább kell vigyáznunk: észrevettem ugyanis, hogy a világban, a megélhetéssel kapcsolatos sok gondnak-bajnak, töprengésnek, éjszakázásnak köszönhetően sokan megmenekültek testük rakoncátlankodásától, miután azonban mindenk gondjuktól mentesülve a szerzetesi életre adták magukat, testük érzékisége folytán nyomorult módra beszennyeződtek. (7)

13. Ügyeljünk magunkra, nehogy míg azt mondjuk, hogy a szűk és szoros úton járunk, a tág és széles út feé visszatérve tévelyegjünk! A szűk utat a hasad gyötrése jelzi majd számodra, illetve még az, hogy egész éjjel fennmaradsz imádkozni, továbbá a mértékkel fogyasztott víz és szűkösen jutó kenyér, aztán a megaláztatás tisztító itala, az, hogy csúfolódnak rajtad, kinevetnek és kigúnyolnak. Ilyen jel még az önakarat eltávolítása, a sértegetés eltűrése, a lenézettség zokszó nélkül való elviselése, szidalmakkal szemben tanusított önfegyelem, aztán a sértegetések rendíthetetlen elviselése: ha megszólnak, föl nem háborodni, ha semmibe vesznek, nem haragudni, ha elítélnek, megalázkodni. Boldogok, akik a most említett úton haladnak, mert övék a mennyek országa (8).

14. Senki nem megy be győzelmi koszorúval az égi mennyegzős terembe (9), amíg nem vállalja az első, a második és a harmadik lemondást: mégpedig, hogy először is minden dologról, emberről s még szüleiről is lemond; másrészt hogy az önakaratát eltávolítja; harmadszor, hogy lemond a hiú dicsvágyról, hiszen ezt követeli az engedelmesség.

15. „Távozzatok körükből, és különüljetek el tőlük, s a világ tisztátalanságát ne illessétek!” - mondja az Úr. Hiszen ugyan ki vitt végbe körükben valaha is csodákat? Ki támasztott fel halottakat? Ki űzött ki démonokat? - Senki. Mert mindezeket szerzetesek érdemelték ki, s a világ képtelen ide eljutni – hiszen ha képes volna, mire való az aszkézis gyakorlása vagyis az elvonultság?

16. Hogyha a démonok lemondásunk után szüleink és testvéreink emlékével izzítják fel szívünket, akkor mi az imádsággal fegyverkezzünk ellenük, és az örök tűz gondolatával hevítsük magunkat, hogy annak emlékével a szívünknek ezt az idétlen tüzét (10) kioltsuk. Aki úgy véli, hogy valami iránt már nincs benne ragaszkodás, de annak hiányában a szíve mégis szomorúsággal telik el, az csak ámítja magát.

------
(1) Zsolt 62,9 és Jer 17,16.
(2) Lk 9,62.
(3) Mt 8,22.
(4) A javairól lemondó szerzetes számára fölvetődő ördögi kérdést és elhárításának módját Fótikei Diadokhosz püspök nem sokkal korábban a következőképpen fogalmazta meg: „Kétségtelen, hogy az Úr aszerint kéri számon tőlünk jótékonyságunkat, amink van, s nem aszerint, amink nincs. Ha tehát istenfélelemből, rövid idő alatt jó szívvel szétosztom azt, amit sok éven át adhattam volna, mivel fognak megvádolni, amikor már semmim sincs? Azt mondja erre valaki: Hát azután már honnan kapnak segélyt azok a szegények, akik megszokták, hogy apránként a mi szerény vagyonunkból részesüljenek? - Tanulja meg az ilyen, hogy önnön fösvénységének az örve alatt ne gyalázza az Istent! Mert nem késik az Isten tulajdon teremtményére gondolt viselni...”
(5) Vö. Mt 19,21; Lk 18,22; Mk 10,21.
(6) Vö. Mt 8,22.
(7) Egy széljegyzet szerint ez hanyagságuk és önteltségük miatt történik meg velük, illetve mert nem figyeltek eléggé elöljárójukra.
(8) Vö. Mt 5,10.
(9) Vö. Mt 22,10.
(10) Az itt szereplő „terhes, ill. idétlen tűz” mindenféle bűnös vágyat és világi dolgokhoz való rendetlen ragaszkodást jelöl.

Közelgő események

A Lexikonból

Héber eredetű szó. Jelentése: „valóban, igazán, úgy van, úgy legyen”. Ebben az értelemben zárja az imádsgokat, a benne foglaltak megerősítéséül.