A Lépcső – 1. Fejezet

Böjti tanítás gyanánt Lépcsős Szent János tanítását, A Lépcsőt tesszük közzé részletekben.

Lemondás a hiú világról

Bevezetés

1. A mi jó, legeslegjobb, mindennél jobb Istenünknek és Uralkodónknak – illő ugyanis Istennel kezdeni az Isten szolgáihoz intézett szózatot – aki minden értelmes teremtményét a szabad akarat méltóságával tisztelte meg, [Neki] némelyek barátai, mások igaz vagy haszontalan vagy egészen elidegenült szolgái, ismét mások pedig tehetetlen ellenségei.

2. Mármost mi, tudatlanok, ó tisztelendő Atyám, Istennel kapcsolatban tulajdonképp az őt környező szellemi, testnélküli lényeket tekintjük barátoknak, igaz szolgáknak azokat, akik az ő legszentebb akaratát szakadatlan serénységgel teljesítették és teljesítik, haszontalan szolgáknak azokat, akik szokást követve fölvették ugyan a szent keresztséget, de a neki tett ígéreteiket valójában nem tartják meg. Elgondolásunk szerint az Istennel szemben idegenek vagy ellenségesek azok, akik keresztelés nélkül élnek vagy tévhitűek, ellenfelek pedig, akik nemcsak hogy visszautasították az Úr rendelkezését és azt elvetik maguktól, hanem még azok ellen is hevesen harcolnak, akik azt megtartják.

3. Mivel pedig a fönt említettek mindegyike külön-külön is részletes tárgyalást igényelne, ám nekünk, tanulatlanoknak, most nem célunk, hogy velük foglalkozzunk, rajta hát, nyújtsuk ki méltatlan kezünket mérlegelés nélküli engedelmességtől vezérelve Isten szolgái felé (1), akik lebilincselő áhítatukkal gyakorolnak hatalmat rajtunk, és bátran arra bíztatnak, hogy engedjünk parancsaiknak, fogadjuk el tudásuktól az értelem tollát, mártsuk sötéten fénylő alázatosságba, és helyezzük sima fehér szívünkre mint papírlapokra vagy inkább lelki táblákra, s az isteni szavakat írásba foglalva mondjuk a következőket:

Isten minden szabad akaratú embernek az élete és üdvössége: a hívőké, a hitetleneké, az igazaké, a gonoszoké, a vallásosaké, a vallástalanoké, a szenvedélyeken uralkodóké és azok rabjaié, a szerzeteseké, a világiaké, a bölcseké és tudatlanoké, egészségeseké, betegeké, fiataloké, időseké; tehát mindenkié, ahogyan mindenkié a fény özöne, a nap világa, az évszakok váltakozása. S ez nem is lehet másként, hiszen Istennél nincs személyválogatás (2).

4. Az istentelen ember olyan értelemmel felruházott teremtmény, aki szántszándékkal fordul el az élettől, és Teremtőjét, az örökkévalót, valótlannak véli.

6. A törvényszegő az Istentől kapott törvényt saját téves belátása alapján hatálytalanítja, ugyanakkor az Isten ellen irányuló eretnek nézeteket Istenbe vetett hitnek tartja.

7. A keresztény az, aki – amennyire csak emberileg lehetséges – tettel, szóval, gondolattal Krisztust utánozza, és helyesen, tévedés nélkül hisz a Szentháromságban.

8. Istenszerető az, aki minden természetes, bűntől mentes dolgot jól használ fel, és nem mulasztja el, hogy amennyire csak tőle telik, jót cselekedjen.

9. Önmegtartóztató az, aki kísértések, kelepcék és háborgatások között élve is igyekszik azok életmódját utánozni, akik már az efféle zavaroktól megszabadultak.

10. A szerzetesség a szellemi lények rendjének, azok állapotának elérése anyagi, azaz tisztátalan testben (3). Szerzetes az, aki minden időben, helyen és dologban egyedül Isten rendelkezéseihez és parancsaihoz ragaszkodik. A szerzetes folyton erőt vesz a saját természetén, és szüntelenül őrködik az érzékein. A szerzetesség megszentelt testet, megtisztult ajkat és fölvilágosult elmét jelent. A szerzetes olyan kesergő lélek, aki akár ébren, akár álomban van, mindig a halál gondolatával foglalkozik.

11. A remeteélet elvonultság a világtól: önkéntes elfordulás a világban értékesnek számító dolgoktól, a természetes életforma megtagadása a természetfölötti cél elérése végett.

12. Akik saját jószántukból hagyják el a világ dolgait, azt bizonyára vagy az eljövendő országért, vagy bűneik sokasága miatt, vagy pedig Isten iránti szeretetből teszik. Ha pedig a fenti célok közül egyik sem vezette őket, akkor értelmetlen volt az elvonulásuk. Mindenesetre jóságos versenybíránk arra vár, milyen lesz a pályafutásunk vége.

13. Aki azért vonult ki a környezetéből, hogy bűnei terhétől megszabadulhasson, az utánozza azokat, akik a síroknál ülnek: ne szűnjenek hevesen hulló és forró könnyei, sem szívének szótlan jajgatása, míg meg nem látja ő is Jézust, aki eljött, hogy az ő szívéről is elhengerítse a kemény követ, aztán elménket, mint Lázárt, feloldotta a bűnök kötelékeitől, majd szolgáinak, az angyaloknak megparancsolta: „Oldjátok föl a szenvedélyektől és engedjétek, hadd menjen az áldott szenvedélytelenségbe!” (4)

---
(1) Az itt szó szerint „belátás nélküli engedelmesség” fogalmához vö. 4,4: „Az engedelmesség: belátásunk mélységes belátásból fakadó felfüggesztése”. „Isten igaz szolgái, akik ...áhítatukkal gyakorolnak hatalmat rajtunk...” kapcsán pedig vö. a két János apát közötti, imént idézett levélváltást.

(2) Vö. Róm 2,11 Ef 6,9

(3) Vö. a 27,I, 26 megjegyzése. A szerzetesi élet értelméről, mivoltáról sajátos jellegéről a továbbiakban vö. 2,15; 16,12; 22,22; 26,i, 23.

(4) Jn 11,44. Vö. Izajás IV. századi remete 21. mondásában egészen hasonló allegória: Mária és Márta a balsors elviselésének és a bánkódásnak a képviselőiként sírnak, hogy