"Ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást”. (Pél 29,18)

A Példabeszédek könyve sok gyakorlati tanítást ad a hívő olvasónak, ugyanakkor sok kijelentése nem csupán bölcselkedő szózat, hanem sok esetben az egész kinyilatkoztatásra utaló misztikus tanítás felfedezhetünk benne.
A fenti mondat is hasonló tartalommal bír, ténylegesen isteni „kijelentésre” utal, ami ha megritkul, vagy elhalkul, vagy megszűnik, a következménye az lesz, hogy „elvadul a nép”.

Felvetődik a kérdés, hogy mit tartsunk „kijelentésnek”, hiszen ma már nincsenek olyan próféták mint hajdan, sőt, Krisztus Urunk megjelenése óta nincsenek próféták. Az utolsó nagy próféta az Előhírnök, Keresztelő Szent János volt.
Ugyanakkor igaz, hogy az Egyház papsága képviseli Kerersztelő Szent János prófétai hivatását, amikor az evangéliumot hirdeti, vagy tanítja Isten parancsaira a népet.
Minden férfi és nő, aki meg van keresztelve, éli a hitét és hirdeti Jézus Krisztust, keresztségétől fogva bír a „prófétai” hivatással, sőt beszélhetünk általános papságról is. A keresztény hívek egyetemes papsága összefügg azzal az általános hivatással, melynek lényege, hogy adjunk át mindent Istennek, vagyis törekedjünk a szentségre.
Egy életszentségre törekvő családapa, családanya, de egy ifjú ember is, újra és újra magatartásával, gondolkodásával, szóval és cselekedettel „kijelentést” ad a legfontosabbról: Isten létezéséről, szeretetéről, akaratáról.
Ebből a szemszögből nézve, igen nagy baj lenne, ha a keresztények, a keresztény családok, vagy a papság nem törődne az üdvösséggel, hanem csak sodródna a világgal, melynek igazi fejedelme az Ördög.
Egy mai „kijelentés” sorába beletartozhat minden igaz hit szerinti megnyilvánulás, prédikáció, hittanóra, evangéliumi tanítás, de még a hívők meghajlásai és térdhajtásai is a templomban az ikonok, vagy a Oltáriszentség előtt. Azt is mondhatnánk, hogy ezek a mozdulatok a prédikációk és a szóbeli megvallások mellett, „prófétai cselekedetek”. A „kijelentés” kategóriájába tartoznak.
Nyilvánvaló számomra, hogy egy olyan természetfölötti jelenség, mint egy Istenszülő ikon könnyezése, vagy most a Pásztón található két Szűzanya szobor könnyezése, „kijelentés”. Megrázóbb és nagyobb hatású kijelentés ez, mint egy igehirdetés. Maga után vonja a Boldogságos Szüzet szerető hívek kérdését: „Miért sír a mi Urunk Édesanyja?”
A csoda láttán, a fájdalomnak könnyekben történt megnyilvánulása, vajon bűnbánatra ébreszt-e? Megrendül-e a nép?
Látjuk, hogy vészesen elhanyagolták a katolikus hit gyakorlását Hazánkban és egész Európában, háttérbe szorul az igaz hit szerinti élet és gondolkodás, mintha nem az lenne a legfontosabb mindenki életében.
Gyöngülni látom a Boldogasszony tiszteletét is Mária Országában, annak ellenére, hogy százezrek gyűlnek össze évről évre Csíksomlyón. Ugyanis a Boldogságos Szűz tisztelete szorosan összetartozik a neki való engedelmességgel. Hiszen mégis csak furcsa szeretet és tisztelet az, ha szeretem anyukámat, de soha nem hallgatom meg őt, és nem teljesítem kérését.
Azt mondja a Példabeszédek könyvének ez a kiemelt sora, hogy „boldog lesz a nép, ha megfogadja a tanítást”.
Kinek kell tehát értelmeznie és aztán cselekednie egy ilyen megrendítő csoda láttán? Úgy vélem, hogy elsősorban azoknak szól az Istenszülő könnyezése, akik imádkoznak, akik érzékelik szívükben azt a bajt, ami miatt a hideg és élettelen kő, anyag, emberi könnyeket sír.
Így minden istenszülő ikon és szobor sírhat, hiszen az Ő anyai jelenlétére utal. De most csak Pásztón, egy u.n. Rosa Mystica szobor sír, és egy másik Szűzanya szobor. Van jelentősége annak, hogy az egyik egy Rosa Mistica szobor?
A Rosa Mystica elnevezés valójában a Lorettoi litánia egyik Máriára utaló megnevezése. 1947. június 13-án Montechiari-ban, Olaszországban, megjelent a Szűzanya egy bizonyos Pierina Gilli ápolónőnek, aki előtt Mária Rosa Mystica-nak, azaz Titkos értelmű Rózsának nevezte magát. Először három tőrt viselt a mellén a Boldogságos Szűz, amit a hívatásukat elhagyó, a halálos bűnben élő és a Júdás árulását követő papokért viselt, magyarázata szerint. Majd a látnok látta újra a Szűzanyát, amint a tőrök helyén a ruháján három rózsát viselt. Egy pirosat egy fehéret és egy arany színűt, amihez azt a magyarázatot fűzte, hogy az ima, engesztelés és a vezeklés jelképei, amelyek gyakorlása szükséges.
Nem tarthatjuk véletlennek, hogy egy ilyen látomás alapján készült Szűzanya szobor sír.
Amit akkor, 1947-ben kijelentett az Istenszülő, az az egész Katolikus Egyháznak szólt, és az így ábrázolt, három rózsával díszített Szűzanya szobor széles körben elterjedt. Bizonyára sokan kezdhettek el imádkozni a papokért, és sok helyen adott új lendületet az akkori kijelentés imaegyesületeknek, hogy vegyék komolyan az imádságot és a lelki küzdelmet az egyház vezetőiért és a papságért. Ugyanis ha kevés pap van, vagy ha nem működnek helyesen, vagy elgyengülnek a gonosz támadásai alatt, vagy akár el is hagyják hivatásukat, akkor ennek következtében rendkívül meggyengül az egyház, gyengül a tanítás, „elvadul a nép”.
"Ha megfogadja a tanítást" - mondja nekünk a Szentírás. Tudjuk-e, hogy mit kell tennünk? A Boldogságos Szűz könnyei, mennyei édesanyánk könnyei, aki azt is látja, hogy mi lesz a következménye a dolgoknak. Éppen ezért nincs idő halogatni a megtérésünket, legyenek azok hívek, papok, vagy olyan emberek, akiket a csoda most szólít meg, hogy tegyenek az üdvösségükért. Keresztelkedjenek meg, gyónjanak, ha ezt eddig még nem tették, járuljanak szentségekhez, hagyják el a bűnös életet, imádkozzanak, váljanak a küzdő egyház harcosává.
Boldog lesz a nép, ha megfogadja a tanítást”. (Pél 29,18)