A halottak szombatjáról

Az egyházi naptár öt emléknapot ír elő az elhunytak számára, ezek a halottak szombatjai, amikor a hramota szertartását végezzük Húshagyó vasárnap előtti szombaton, nagyböjt 2., 3., 4. szombatján és a pünkösd előtti szombaton emlékezünk meg ily módon halottainkról.

A halotti liturgia után parasztázt vagy panachidát végzünk, és a halotti könyörgésekben felolvassa a papság az elhunytak neveit.

Kezdetben azért rendelkezett az Egyház az eltávozottak megemlékezéséről, mert sokan voltak olyanok, akik váratlanul, idegenben, tengeren, megközelíthetetlen helyeken, csatákban lelték halálukat. Voltak akik tűzvészben tűntek el, vagy éppen szegénységük miatt nem részesülhettek méltó temetésben, előírt imádságokban és zsoltárokban, amelyek mindig kötelezőek voltak az Egyházban. Ezért a szentatyák az apostoli hagyomány szerint is úgy rendelkeztek, hogy az egész egyetemes Egyház végezzen közös imát minden elhunytért, hogy azok, akik valami miatt nem részesülhettek végtisztességben, így ezzel a közös megemlékezéssel megkaphassák azt.

Nem véletlen, hogy a hramota éppen a Húshagyó vasárnapot megelőző szombaton kezdődik. Ennek a vasárnapnak az evangéliumi szakasza az utolsó ítéletről, Krisztus Urunk második eljöveteléről szól, amit a szentatyák összekapcsoltak az elhunytakért végzett imákkal. Ezt azért alakították így, hogy a rettenetes és megtéveszthetetlen Bírót (1) engeszteljük azért, hogy a tőle megszokott együttérzést tanúsítsa irányukba, irgalmazzon a bűnösöknek, és helyezze el őket a gyönyörűségek helyén. (2)

Emellett az élők számára is üzenete van ennek a hagyománynak. Minden embernek, aki hittel készül a böjti időszakot végigjárni, el kell gondolkodni azon, hogy az üdvösségért harcolni és küzdeni kell, hogy halálunk óráján „jó feleletet tudjunk adni Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt”. Az Egyház tehát szeretné felébreszteni tagjaiban a böjt küzdelmei iránti hajlandóságot.

A szombat kiválasztásában, az is közrejátszott, hogy a Keleti Egyházban egyébként is a szombat az elhunytakról szóló megemlékezés napja, mert a szombat héberül megnyugvást jelent. Ezért is végezzük a nyugalom-napon ezeket a szertartásokat az eltávozottakért, akik már az élet gondjaitól és minden mástól is megszabadultak, ahogy Szent Bazi atya is tanította: „Miután pedig a lélek elhagyja a testet, már többé nincs gondja az itteni dolgokra, hanem mindig az odaát lévő dolgokkal törődik.” (3)

Más szentatyák is tanúságot tesznek a halál utáni életről, és az elhunytakról végzett imádság fontosságáról, ami a lelkek hasznára válik.

Szent Makariosz atya története is utal erre. Ő egyszer azzal a kéréssel fordult Istenhez, hogy világosítsa meg őt arról, hogy használ-e valamit az elhunytakért végzett imádság. Válaszként a következő élményben volt része:

„Egyszer amikor a sivatagba mentem, egy halott koponyájára leltem a földre dobva. Amikor pálmabotommal megmozdítottam, megszólított a koponya. Azt mondtam neki: „Te ki vagy?” Így felelt a koponya: „Bálványok főpapja voltam, és azoké a pogányoké, akik ezen a helyen éltek. Te pedig a lélekhordozó Makariosz vagy. Amely órában megsajnálod a büntetés alatt állókat, és imádkozol értük, egy kissé megvigasztalódnak.” Azt mondta neki az idős atya: „Milyen a vigasztalás, és milyen a büntetés?” Azt mondta neki a pogány: „Amilyen távol van az ég a földtől, olyan messzire van alattatok a tűz, mi pedig tetőtől talpig a tűz közepén állunk, és senki sem nézheti a másikat szemtől szembe, hanem mindenki háttal tapad a másik hátához. Amikor tehát imádkozol értünk, részben látjuk a másik arcát. Ez a vigasztalás.” Erre sírva mondta az idő atya: „Jaj annak a napnak, amikor az ember született!” Aztán azt mondta az idős atya: „Van más, rosszabb kín is?” Azt mondta neki a koponya: „A nagyobb kínzás alattunk van.” Így szólt hozzá az idős atya: „És kik vannak ott?” Azt mondta neki a koponya: „Mi, mivel nem ismertük Istent, legalább egy kis irgalmat nyerünk, azonban azok, akik megismerték Istent, de megtagadták, alattunk vannak.” Erre fogta a koponyát az idős atya, és eltemette.” (4)

Sok hasonló történetet és eseményt őriz az egyház hagyománya, ami aláhúzza a holtakért végzett imádság fontosságát. Tudjuk, hogy nagy Szent Gergely pápa (+604), vagy ahogy mi nevezzük őt, Dialogus, azaz kettős nyelvtudományú Gergely pápa, egyszer imádságával megmentette Trajanusz császárt. Ez úgy történt, hogy egy alkalommal, amikor Gergely pápa jóval Traianus halála után, a császár nevéről elnevezett fórumra ment át, amikor magában felidézte Trajanusz bírói jóakaratát, amivel segíteni akart annak idején népén. Amikor a templomba ért, keservesen megsiratta a pogány császárt. Ekkor egy égi hang azt mondta neki: „Íme, kérésedet teljesítettem, és Traianusz örök büntetését elengedtem.” (5)

A Legenda aurea azonban más információval is szolgál ezzel kapcsolatban, amit azért fontos megemlíteni, mivel hangsúlyt kap az áldozat, amivel szintén küzdeni lehet és kell az elhunytakért.
„Mivel egy kárhozottért könyörögtél, két dolog közt választhatsz: vagy két napon át
gyötrődsz a purgatóriumban, vagy egész életedben betegségek és fájdalmak kínozzanak.” Ő inkább azt választotta, hogy egész életében fájdalmak gyötörjék, mintsem a purgatóriumban kelljen két napig szenvednie. Ezért ettől kezdve hol láz gyötörte, hol köszvénytől szenvedett, hol nagy fájdalmak kínozták, hol szörnyű gyomorfájástól gyötrődött. Ezért mondja egyik levelében: „A köszvény és egyéb bajok kínja annyira nyomorgat, hogy az élet számomra a legnagyobb büntetés. Naponta kimerülök a fájdalomtól, és a halál orvosságát várva sóhajtozom.” Másutt azt mondja: „Fájdalmam hol enyhébb, hol erősebb, de nem olyan enyhe, hogy elmúljék, sem olyan erős, hogy belehaljak. Ezért van az, hogy bár naponta halálomon vagyok, a halál mégis elkerül. Olyannyira át vagyok itatva ártalmas nedvekkel, hogy az élet büntetés számomra, és sóvárogva várom a halált, mely hitem szerint panaszaimra az egyetlen gyógyszer.” (6)

Az egyházi szinaxárion (7) sok idevonatkozó tanúságtevőt felsorol, akiken keresztül kidomborodik a holtakért való imádság fontossága.
Az egyházi élet maga az „új élet”, amit Krisztus adott nekünk, ami szeretetben való egységet kifejező élet. Ha ebből indulunk ki, akkor a halottakért végzett imádság mélységesen kifejezi azt, hogy az Egyház szeretet. Hiszen amikor értük imádkozunk, akkor azt kérjük Istentől, hogy emlékezzen meg azokról is, akikről senki nem emlékezik meg.

Az Egyháznak ez a megemlékezése kifejezi azt is, hogy az eltávozottak élnek Krisztusban, akiben nincs se élő se holt, mert mindnyájan Benne élünk.

Jobban érthető ez, ha a nagy teológus, Alexander Schmemann gondolatát idézzük, aki azt mondta, „ha Krisztust szeretjük, mindazokat szeretjük, akik Benne vannak, és amikor mindazokat szeretjük, akik Benne vannak, Krisztust szeretjük.” (8)

Szent Ágoston azt mondja az Isten Városa című művében, hogy az egyik legszentebb
cselekedet, legjobb vallásgyakorlat e világon az, hogy felajánljuk áldozatainkat,
alamizsnálkodásunkat és imáinkat az elhunytakért.”

Ezek a gondolatok megmagyarázzák és megértetik velünk azt, hogy miért is kapcsolódik a böjti felkészülésünk idejéhez az első halottak szombatja. A szeretet a Húshagyó vasárnap evangéliumának fő témája, hiszen az Üdvözítő az utolsó ítéletről szóló tanításában az ítéletet a szeretet alapján fogja végezni: „Mert éheztem és ennem adtatok... mert szomjaztam és innom adtatok.... jövevény voltam és befogadtatok....” (Mt 25, 31-46)

Azonban ezt nem úgy kell érteni, hogy valamilyen szociális tevékenységben kell kimerülnie a szeretetünknek, mert ha csak ez kellene az üdvösséghez, akkor az Istent tagadó szociálisan érzékenyek Krisztus ellenében is üdvözülnének. Azonban itt másról van szó, mint pusztán szociális munkáról. A keresztény szeretet a szociális munkánál több, mert a „szociális munkás” számára a szeretet tárgya nem a személy, hanem az ember. Míg a kereszténység számára az ember azért lehet a szeretet tárgya, mert személy. (9) A keresztény szeretet egyfajta látomás, mert felfedezi az emberben Krisztust. Nincs tehát személytelen szeretet, az emberben meglátjuk azt, ami Istentől jön.

Ezért olyan különös a hramota gyakorlata, amikor minden elhunyt nevét kimondjuk a halotti szertartáson, és nem számolunk az idővel és a nevek sokaságával. Isten előtt minden név egy személy, akit ha mi nem is ismerünk már, Isten ismer, és fogadja őt, amikor mi irgalmába ajánljuk.

1 - Nagyböjti Énektár, halottak szombatjának szinaxárionja, 34. oldal

3 – Nagyböjti Énektár, halottak szombatjának szinaxárionja, 36. oldal. (Nyíregyháza 1998)

4 – Az atyák bölcsessége 86. oldal (Migne Patrologia Gracea – Baán István fordítása 1991. Holnapkiadó)

5 – Jacobus de Voragine Legenda aurea: http://mek.niif.hu/04600/04626/html/legenda0036.html

7 – a szünaxarion – συναξάριον - görög szó, és keresztény szóhasználatban gyűjteményt jelöl. A Keleti Egyházban, a

naptárban szereplő szentek gyűjteménye.

8 - Alexandre Schmemann – Olivier Clémat A nagyböjt és a húsvéti titok – 30. oldal. Kairosz Kiadó Bp. 2007