Személyes Pünkösd

Pünkösd ünnepén a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. Sokan úgy vélik, hogy ezen az ünnepen arról a régi eseményről emlékezünk meg, amikor Jézus Krisztus feltámadása után 50 nappal eljött a Szentlélek.

Annak idején minden úgy történt, ahogy az Üdvözítő mondta, ahogy a mennybemenetel ünnepi evangéliumában is elhangzik a készületre való felszólítás: „. . . Ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.” /Lk 24, 48/
Pünkösd ünnepe azonban a mi személyes pünkösdünk is, amikor mi is részesülünk a Lélek kegyelmeiből. Nem „emlékünnepet” tartunk csupán, mintha a Szentlélek nem áradna és nem alakítana bennünket folyamatosan, ha lelki életet élünk, nem egy hajdani esemény évenkénti felelevenítésére készülünk, hanem átadjuk magunkat, és sóvárogva várjuk, hogy részesei legyünk a „mennyei erőnek”.

Mennyei erővel vagyunk felruházva?
Néha nagyon nehéz kimutatni a Szentlélek sajátos munkáját a keresztény életben, pedig ott van. Erőt jelent, tüzet, lelki lélegzést, ami felszabadítja az emberi szívet a visszatartó kötelékektől. Valahogy úgy, mint amikor elmúlik a veszedelem, és nagyot sóhajtunk.
Mennyei erőről van szó, aminek mi birtokosai vagyunk?
Határozott igen a válasz, hiszen megkapjuk bérmálásunk pillanatában, a keresztség szentsége után.
Azonban fontos tudni néhány dolgot, hogy értsük a Szentlélek munkáját és a Benne való életünket.

1. Mindenek előtt fontos a helyes gondolkodás, az igaz hit.

Nem véletlenül ragaszkodtak a hit igazságaihoz a szentatyák, mert tudták, megtapasztalták, hogy csak helyes ismeret nyomán részesülünk Isten nagy kegyelméből.

Tudnunk kell, hogy az Atya és a Fiú a Szentlélek minden működésében részt vesz. A Szentlélek „az Atyától származik..” /Jn 15, 26/, Akit Jézus küld, és akiről azt mondja, hogy „...amikor eljön az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra ; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja amiket hall... Ő engem fog megdicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek.” /Jn 16, 13-14/

Jézus Krisztust a Lélek alakítja ki és teszi jelenlévővé bennünk, de abban a pillanatban, amikor a Szentlelket már nem úgy szemléljük, mint Jézus kinyilatkoztatóját, nem érhetjük el Őt. Mintha visszahúzódna a helytelen felfogás és gyakorlat elől.

A Szentlélek nem helyettesíti Krisztust, hanem Ő az, aki megvalósítja bennünk az Úr Jézus örök eljövetelét és jelenlétét.(1).

A szentatyák hangsúlyozzák az igaz hit szerinti gondolkodást, mint alapfeltételt a Szentlélek elnyeréséhez ,és ez lesz bennünk való működésének feltétele is.

Ezért van az, hogy a Pünkösd előtti vasárnapon a Keleti Egyház az első Niceai Egyetemes Zsinatról és az itt összegyűlt 318 igazhitű atyáról emlékezik meg. Az első egyetemes zsinaton ítélték el Áriuszt, aki libíai származású pap volt. Azt tanította, hogy az Atya az egyetlen Isten. Ő az egyetlen, Aki nem született, Ő az örökkévaló és láthatatlan. Azt állította, hogy az Atya teremtette a Logoszt, a Fiút, a mi Urunkat Istenünket, a második isteni személyt. Vagyis az ő gondolata szerint nem az Atya lényegéből született, ezért a Logosz nem Isten Fia, nem is valódi Isten. Természetét tekintve teremtmény.

Ezt a veszedelmes tévtanítást vitatták meg a zsinatra összegyűlt atyák, és elvetették, mint az egyház hitének megbontására törő ördögi mesterkedést.

Az igaz hit szerinti gondolkodás ma is annyira fontos, mint hajdanán, amikor a sátán szellemi eszközökkel tört az Egyház életére. Ma is aktuális feladat minden keresztény számára, hogy ismerje hitéből kiindulva az eretnekségeket, amelyek körülveszik. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy számtalan van belőlük, és a média segítségével olyannyira terjednek a hamis nézetek, hitek, hogy lassan már az igaz hit szerint élők vannak kisebbségben, sőt, úgy vagyunk megítélve, mint akiknek a gondolkodása merő maradiság vagy ostobaság.

Áriusz nézetei időről időre feltámadnak, ami igazolja démoni vonásait. Jézus Krisztus istenségének tagadása ma szinte általános nézet Európában, ahol a kereszténységre nem lehet hivatkozni az EU alkotmányában, de egyfajta humanizmusra igen. Mintha csak az lenne a baj, hogy Jézus Krisztus Isten. Mert ha csak egy ókori tanítónak tekintjük, akinek a gondolatai „értékesek”, máris elviselhető azoknak az erőknek, amelyek befolyást gyakorolnak kontinensünkre.

Pünkösd ünnepén tehát át kell gondolnunk, hogy valójában hogyan hiszünk és mit hiszünk, mert a hitbeli bizonytalanság tétovázásra kényszeríti az embert a hírtelen megjelenő döntések idején.

Mert a Szentlélek az Erő Lelke, az Életé, az Igazságé, Aki pecsétet tesz ránk, ahogy a Keleti egyházban a bérmálásról beszélnek, hiszen nem csak felken /Chriszma/, hanem lepecsétel /Szphragisz/.

Szent Pál apostol így ír erről: „Aki pedig minket veletek együtt Krisztusban megerősít és felken, Isten az. Ő pedig pecsétjével eljegyzett, és a Lélek zálogát adta szívünkbe.” /2Kor 1, 21-22/
A Jelenések könyve pedig beszél Isten pecséttel megjelölt szolgáiról, amiről Jeruzsálemi Szent Kürillosz ezt írja: „Ne feledkezz meg a Szentlélekről megvilágosodásod idején; Ő készen áll, hogy pecsétjével lássa el lelkedet.” (2)

Ha pecsétről beszél a Szentírás, ha ezt magyarázzák a szentatyák, akkor figyeljünk a mondanivalóra, mert a pecsét annyit jelent, hogy a Szentlélek belénk írja az Atya hasonlóságát, aki Jézus Krisztus.

Hogyan teszi ezt? A Szentlélek titka. De egy hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy úgy történik ez, mint amikor a megkelt proszforába belenyomjuk az IC XC – NI KA pecsétet, és így proszfora (3) lesz belőle, nem csupán közönséges kenyér.

Isten pecsétjével megjelölve már nem tartozunk többé magunkhoz, mert - a szó történelmi értelmében- Krisztus rabszolgái és katonái lettünk. (Az első keresztények még használták a „pecsétet megtartani” kifejezést, a hit megtartását értve alatta.)

2. A Szentlélek lelki érzékeléssel ruház fel bennünket

A Szentlélek belénk írt pecsétje valóban „lepecsétel”, ami negatív oldalról nézve lemondást jelent. Az érzékelés bezárulását jelenti a világ, a bűn felé, Krisztus kedvéért.

Pozitív értelemben pedig van ennek a lepecsételésnek egy „misztikus” vonása; ugyanis érzékeink megnyílnak a Szentlélek kegyelme miatt egy olyan valóság érzékelése előtt, ami isteni világ, szellemi. Erről olvashatunk a Szentírásban, de meg is tapasztalhatjuk.

A szentéletű atyák azt mondják, hogy természetes érzékszerveink lelkiekké alakulnak át. A Szentlélek kegyelméből szinte új életet kapunk, amikor természetes érzékeink a természetfölötti érzékelésre irányulnak: „Íme, újjáteremtek mindent..” /Jel 21, 5/

A látás úgy változik meg, hogy természetes szemünkkel látomásokat látunk, amelynek egyik egyszerű formája a „belső látás” kialakulása. Ez egyfajta Isten által adott „helyzetfelismerés”, de lehet konkrét látása egy-egy emberi léleknek, mint ahogy sok szentéletű gyóntató „látta” a be nem vallott, vagy felületesség miatt elfelejtett bűnöket. Ismertem olyan atyát, aki konkrétan látta az emberek lelkét, és így azt is, hogy mennyire torzult el a bűntől, vagy mennyire vált tisztává és széppé az erényes élet és az ima által.

A hallás megnyílik az isteni sugallatok meghallására, ami jelentheti a természetes fül számára hallható szavakat, de a kimondatlan szavakban hallható Istentől származó üzeneteket is.

A nyelv és a beszéd Isten uralma alá kerülhet és a próféciákban érhetjük tetten, hogy természetfölötti erővel van felruházva.

A tapintás képessé válik az isteni érintés érzékelésére, amit nemcsak a lélek, hanem a test is érzékel.

Az ízlelés és a szaglás érzékelni fogja Isten „édességét”, ami gyakran megmutatkozik a Szentlélekkel eltelt személyek halála pillanatában vagy haláluk után, amikor rendkívül finom illatot éreznek a körülötte állók. Számtalan szent ereklyéje ma is rózsaillatot áraszt, vagy olyan illatot, amiről a hívő azt gondolja, hogy nemrég tömjéneztek.

Érdekes azonban, hogy a bűntől megterhelt embernek vagy Isten iránt teljesen közömbös embernek nincs ilyen tapasztalata. Azonban olyan is előfordulhat, hogy Isten érzékszerveiken keresztül ejt sebet ateisták meggyőződésén, mert hirtelen „érzékelni” kezdenek olyasmit, ami nem e világhoz tartozik. Ilyenkor azt mondják az atyák, hogy ez a közbenjáró ima ajándéka, amit szerzetesek vagy más személyek végeznek a sötétségben ülőkért.

3. A Szentlélek munkája lesz bennünk az a magatartás, hogy a lelki harcban odaadjuk egész valónkat Istennek.

Odaadjuk testünket, amikor a metániák végzésével /meghajlások/ lecsillapodik nyugtalansága idején, vagy hódolatunkat, bűnbánatunkat leborulásokkal kifejezve vonjuk be testünket az imába.

Szemünket és nézésünket átadjuk az Újszövetség és a Zsoltározás olvasásának, és tartózkodunk minden illetlen nézéstől és pillantástól.

A szaglást átadjuk a tömjén illatának a szertartások idején, ami az imát jelképezi. Imánknak „jó illatúnak” és könnyednek kell lennie, hogy viszonzásul megérezhessük a mennyország illatát.
A műró finom illata, ami szertartásunkban a bérmálás szentségét kíséri, a természetfeletti illatokat jelképezi. Szent Pál apostol ezt így fogalmazza meg nekünk: „Mert Krisztus jó illata vagytok...” /2Kor 2, 15/

Ízlelésünket az önmegtagadásnak adjuk át, a böjtnek, mert ezáltal halhatatlan dolgokat fogunk ízlelni. (3)

A tapintást és az érzékelést a nyugalomnak adjuk át, vagy a fájdalomnak és szenvedésnek.

Sajnos sok keresztény számára mindez „csak szimbólum”. Nehéz megérteni, hogy lelki feladatunk érzékszerveink „átistenítése”, vagy egyszerűbben fogalmazva „felemelése” a természetfölötti életbe, hiszen minden nappal a „természetfölötti élethez” vagyunk közelebb, mert véges földi tartózkodásunk.

Pünkösd ünnepének vecsernyéjén, vasárnap, a térdhajtásos imában ezt mondja a pap:

„Nagy és örök, szent és emberszerető Isten! Ki most is méltattál minket,
hogy csodáid dicséretére és magasztalására, megközelíthetetlen dicsőséged
előtt álljunk: irgalmazz nekünk bűnös szolgáidnak és adj malasztot,
hogy töredelmes szívvel, kevélység nélkül ajánljuk fel neked háromszor szent
dicsőítést és hálaadást nagy ajándékaidért, melyeket adtál és mindenkor adsz nekünk.”

Milyen ajándékért mondunk mi „dicsőítést és hálaadást? A létezés gyönyörűséges ajándékáért, amely az ember esetében a természetfölötti élet gyönyörűségeit is jelenti.
Életünk természetfölötti vonásai pedig attól a perctől kezdve válnak valósággá, amikor személyes pünkösdünk kibontakozásán imával és alázattal dolgozni kezdünk. Ezt a munkát gyónással indítjuk, a bűnök kerülésének aszkézisével folytatjuk, és a Szent Liturgián való áldozással fejezzük be, ami a „Szentlélek hitének teljessége”. (4)

1 – Lev Gillet archimandrita: Az Ortodox lelkiség 74. oldal
2 – Ókeresztény Írók – Jeruzsálemi Szent Kürilosz Összes Művei. Bp. 1995. Budapesti Központi Papnevelő Intézet – Harmadik Müsztagógikus Katekézis.
3 – Proszfora: Áldozati kenyér, melyből a pap az előkészületben a Szent Liturgiához szükséges kenyérrészeket lándzsával kivágja. Külön erre az alkalomra sütik. A tetején négyszög alakú pecsét van kereszttel és annak ágai között IC XC – NI KA = „Jézus Krisztus győz” felirat. - Anyaga tiszta búzaliszt, élesztő, víz, kevés só. /Ivancsó István Liturgikus lexikon, Nyíregyháza, 2001/
4 Aranyszájú Szent János liturgiája