Szamariai asszony vasárnapja – 2012

Jn 4,5-42

Odaért Szamaria egyik városához, Szikarhoz, ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő. Egy szamariai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: "Adj innom!" Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamariai asszony így válaszolt: "Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni?" [A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamariaiakkal.] Jézus ezt felelte neki: "Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked." "Uram - mondta erre az asszony -, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt?" Jézus azt mondta neki feleletül: "Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne."

Erre az asszony kérte: "Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni." Jézus így válaszolt: "Menj, hívd el a férjedet, és gyere vissza!" "Nincs férjem" - felelte az asszony. Jézus erre azt mondta neki: "Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed. Így igazat mondtál." "Uram - válaszolta az asszony -, látom, próféta vagy. Atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell imádni." "Hidd el nekem, asszony - mondta Jézus -, elérkezik az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól ered. De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar. Az Isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk." Az asszony azt felelte rá: "Tudom, hogy eljön a Messiás, azaz a Fölkent, s amikor eljön, mindent tudtunkra ad." Jézus erre kijelentette: "Én vagyok az, aki veled beszélek." Közben visszatértek tanítványai, s meglepődtek rajta, hogy asszonnyal beszélget. De egyikük sem mondta: "Mit akarsz tőle?" Vagy: "Miért beszélgetsz vele?" Az asszony otthagyta a korsóját, sietve visszatért a városba, és azt mondta az embereknek: "Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?" Az emberek kitódultak a városból, és odasereglettek hozzá. Közben a tanítványok kérték: "Mester, egyél!" De ő azt felelte: "Van eledelem, csak nem tudtok róla." A tanítványok erre tanakodni kezdtek egymás közt: "Csak nem hozott neki valaki enni?" Jézus erre megmagyarázta: "Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott. Vagy nem így beszéltek: Még négy hónap, és itt az aratás? Nos, azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket, és nézzétek meg a szántóföldeket: már megértek az aratásra. Az arató már most megkapja bérét, s termést gyűjt az örök életre, hogy együtt örüljön, aki vet, azzal, aki arat. Mert igaza van a szólásmondásnak: Más vet és más arat. Nos, azért küldtelek benneteket, hogy learassátok, amit nem ti munkáltatok. Mások fáradoztak, s ti az ő munkájukba álltatok bele." Abból a városból sokan hittek benne a szamariaiak közül, az asszony szavára, aki tanúsította: "Mindent elsorolt, amit csak tettem." Amikor a szamariaiak odaértek hozzá, kérték, hogy maradjon náluk. Két napig ott is maradt. S az ő szavát hallva még többen hittek benne. Meg is mondták az asszonynak: "Most már nem a te szavaidra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője."

Elmélkedés

„Megérkezett tehát Szamaria egyik városába, amelyet Szikarnak neveznek, közel ahhoz a földdarabbhoz, amelyet Jákob a fiának, Józsefnek adott...” (Jn 4, 5)

A mi Urunk Jézus Krisztus, igaz imádók és megtérések után szomjazva, úton volt Palesztina hegyei között, és egyszer csak megérkezett egy történelmileg nevezetes helyre. Itt, Szikarban, hajdan oltárt épített Jákob az Úrnak, miután kibékült testvérével Ézsauval és „megvette azt a földet, amelyen sátrait felütötte.” (Ter 33, 19) Hálát adott azon a helyen a nagy pátriárka, és oltárt épített az Úrnak, amit így nevezett el: „Isten, Izrael Istene” (Ter 33, 20)

Itt pihen meg az Úr, Jákob kútjánál, ahogy az evangélium írja: „...akkor elfáradva az úttól, azon nyomban leült a kútnál.” (Jn 4, 6)

Erről az apró mozzanatról, hogy Jézus leült a kútnál, apró részletességgel beszél a szent tanítvány és evangelista, mert valóban minden részlet fontos. Szombaton az alkonyati szolgálaton az Egyház is megénekli ezeket a részleteket: „A forráshoz mentél, ó csodák forrása, * hogy új életre keltsd Éva szülöttét, * mert ebben az órában űzték ki Évát, * a kígyó álnoksága folytán a Paradicsomból...”*

Mikor volt ez? Az evangélium azt mondja: „Körülbelül a hatodik óra volt...” (Jn 4, 6) Azaz a mi egyházi liturgikus beosztásunknak megfelelően, délben, 12 órakor volt ez a találkozás.

A hagyomány szerint ekkor történt Ádám és Éva kiűzése a paradicsomból, mint ahogy a hagyomány szerint ekkor feszítették keresztre Krisztus Urunkat is. Ezt a meggyőződését az Egyház a VI. imaórában is nyomatékosítja, hiszen ezt imádkozzuk az imaóra tropárjában: „Kit a hatodik nap, hatodik órájában keresztre szegeztek, * töröld el Ádámnak a paradicsomban elkövetett bűnét, - semmisítsd meg vétkeink adóslevelét...” **

Egy szamariai asszony közeledett tehát a forráshoz, hogy vizet merítsen, amikor Jézus megszólította: „Adj innom!” (Jn 4, 7)

Meghökkentő kérést hall az asszony, hiszen a zsidók és a szamaritánusok között nagy harag és ellenségeskedés volt. A viszály már több évszázada tartott, és Jézus idejére csak fokozódott.

A két népcsoport közötti ellentét arra a régi eseményre nyúlik vissza, amikor Szamaria asszír meghódítása után (Kr. e. 721) az eredeti lakosságot elhurcolták, a szamariai városokat pedig asszír telepesekkel népesítették be Bábelből, Kutából, Hamatból, stb.

Az új jövevények sok bajt és csapást szenvedtek el letelepedésük után, amit arra vezettek vissza, hogy az új lakók bizalmatlanok voltak az eredeti lakosság hitével és Istenével szemben. Erre az asszír király az egyik elhurcolt papot visszaküldte Szamariába, hogy a betelepülteket ismertesse meg az ország Istenével.***

Ez a misszió azonban nem sikerült maradéktalanul, mivel az új telepesek megismerkedtek ugyan az izraeliek istenével, Jahvéval, de az Ő kultusza mellett megtartották saját, hozott isteneikbe vetett hitüket is. Így alakult ki egy sajátos egyveleg és keverék vallás, ami akkor került komoly összeütközésbe a zsidók hitével, amikor azok hazajöttek a babiloni fogságból, és ez a kevert vallású, kevert identitású nép csatlakozni akart a jeruzsálemi kultuszhoz. Ezt azonban már nem engedték meg nekik az akkori izraeli vezetők, Zerubábel és Nehemiás. (V.ö. Ezd 4,2)

Az ellentét egyre elkeseredettebb gyűlöletté vált a két nép között, olyannyira, hogy Jézus korában a szamaritánusok nem is számítottak a zsidók szemében népnek, csak amolyan „ostoba népség” volt, amely Szikemben élt. A szamaritánus, amolyan lekicsinylő, rosszalló kifejezésnek számított, és a zsidók nem érintkeztek a szamaritánusokkal.

A szamaritánusokat sem kellett félteni, mert ők is szidalmazták az arra járó, Jeruzsálembe igyekvő zarándokló zsidókat. (V.ö. Lk 9, 52-54)

Érthető tehát, hogy az asszony csodálkozik Jézus kérésén: „Zsidó létedre, hogyan kérhetsz te inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok?” (Jn 4, 9)

Nemcsak a szamariai asszony nem ismeri Krisztust, de hányan vannak ma is, akik az Urat az Egyház bűneivel azonosítják, vagy a keresztények kereszténytelen viselkedése miatt legyintenek a mindenkit üdvözíteni akaró Messiásra. Hányan vetik meg az Urat, akihez az Egyház így szól, Szent Bazil imádságával, éppen abban az órában, amikor az evangélium szerint Jézus beszélgetni kezd a szamariai asszonnyal:

„Ments meg minket minden veszedelmes és sötét bűnbeeséstől s minden, lelki romlásunkat kereső, látható és láthatatlan ellenségtől. Szegezd át félelmeddel testünket, és ne hagyd szívünket gonosz gondolatokra és cselekedetekre hajlani, hanem töltsd el lelkünket utánad való vágyakozással...” ****

„Ha ismernéd az Isten ajándékát...” (Jn 4, 10) – így szól Jézus az asszonyhoz. Ez óhajt is kifejez, az Úr szomjúságát, Krisztus kívánságát minden ember után. Ha ismernénk az Atya szeretetét, amely olyan nagy, hogy egyszülött Fiát adja értünk, (V.ö. Jn 2, 16) akkor nem fordítanánk nagy energiákat, figyelmet az evilági örömök felé.

Az asszony nem ismeri Isten ajándékát, nem tudja kivel beszél. Egész életében a boldogságot kereste öt férfi oldalán (Jn 4,18) és már a hatodik emberrel él, aki szintén nem a férje. Talán már nem is hisz abban, hogy létezhet maradandó boldogság számára.

A boldogság utáni vágy hasonlít a szomjúságra, és Jézus ezt az analógiát használja a beszélgetés indulásakor.

„Ha ismernéd Isten ajándékát, és hogy ki az aki mondja neked: „adj innom”, talán te kérted volna őt, és ő élő vizet adott volna neked.” (Jn 4, 10)

Milyen vízről beszél az Úr Jézus?

Nem a biológiai életünket fönntartó vízről beszél. Olyan vízről szól, ami az örök életet adja, amit nem ismerhet a szamariai asszony. Arról a vízről beszél, amit Szent János apostol és evangelista már ismer, mert látta a mennyei Jeruzsálemet látomásban, ahol látott egy különös vizet amit a jelenések könyvében így ír le: „Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és Isten és a Bárány királyi székéből fakadt. Utcája közepén és a folyó mindkét partján az élet fája volt, amely tizenkétszer terem gyümölcsöt, minden egyes hónapban meghozza a maga gyümölcsét; és a fa levelei a nemzetek gyógyulására szolgálnak.” (Jel 22,1-2)

Az élet vizéről van szó, amiről Jézus akkor beszélt, amikor annak idején a zsidó sátoros ünnep közepén felment a jeruzsálemi templomba és tanított. Azt mondta az ünnep utolsó napján: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem. Amint az írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.” (Jn 7,37) Ezt idézzük fel most mi is, a szent ötvened feléhez érvén.

Vízről beszél az Úr, ami nélkül nem élhetünk, mert vízre van szüksége szervezetünknek, hogy az a sok, bonyolult kémiai folyamat, ami jellemzi testi életünk minden másodpercét, mozgásban lehessen és harmonikusan működhessenek szerveink.

Minden mozgásban van az élő szervezetben, de a szilárdan álló szikláról is tudjuk, hogy atomjainak egybetartó törvénye a mozgás.

Minden mozog, átalakul, szüntelenül változik. Így az emberi lélek is szüntelenül változik, mozgásban van. Mozgásának iránya az örökkévalóság, ha hagyja az ember „fölfelé”, teremtője felé törekedni, azokkal a lelki energiákkal, amelyeket Isten az ember teremtésekor belé helyezett. Ilyen a boldogságra törekvésünk emberfeletti ereje.

Az emberi lélek mozgásának helyes irányát meg kell találni. Ezt így fogalmazza meg Jézus: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám!” Aki pedig Krisztushoz közeledik, kiteljesíti lelkét, és a Szentlélek segít neki azzá válni, amit Isten elgondolt róla, vagyis a maga képmására teremtett boldog emberré.

Amikor Jézus lesz az „út” az „igazság” és „élet” számunkra, akkor a helyes lelki élet során fejlődik a bensőnk. Ez a lelki élet helyes bűnbánatot, felebaráti szeretetet, irgalmat, az erények gyakorlását, a parancsok megtartását jelenti, és ez az új élet a megtérés pillanatában fogantatik. Erről mondja Szent János evangelista: „..amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle. Ezt a lélekről mondta, amit a Benne hívők meg fognak kapni...” (Jn 7, 39)

Vajon mit értett meg a szamariai asszony mindebből?

Megdöbben azon, hogy Jézus mindenkinél jobban ismeri őt. Ismeri és nem veti meg. Vízért ment a kútra, és életre szóló tanítást kapott, hogy lelki szomjúsága és lelki betegségének égető sebei enyhüljenek.

Az asszony látja, hogy Jézus ismeri rejtett dolgait, és gyanút fog, hogy prófétával beszél, hiszen a prófétákra jellemző titokzatos választ mond, amivel mélyebb síkra tereli a beszélgetést. Különösen csenghetett az asszony fülében Jézus kijelentése „Isten ajándékáról”, amit ő „nem ismer”.

Ez az „ajándék” maga Jézus jelenléte, és a vele való találkozás. A zsidók Isten ajándékának a Tórát tartották, Mózes öt könyvét, ahogy a szamaritánusok is. Csak a „Törvény Könyveit” fogadták el hitelesnek.

Az első keresztények Isten ajándékának a Szentlelket tartották, Akit Jézus küld el az Atyától. Ez a nagy „ajándék” felülről jön, belülről járja át az embert és új erő forrása lesz benne.

Ezt nem értheti még az asszony, ezért marad a földi síkon, és ezért szeretné azt a különleges vizet, hogy ne kelljen a kútra járnia.

A mélyebb megértés kedvéért tárja fel Jézus előtte, hogy ismeri az ember belső és rejtett dolgait. Ebből tudja az asszony, hogy prófétával találkozott. Tudja azt is, hogy a szamaritánusok a Messiást prófétai minőségben várják. Ezért mondta Jézusnak: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor ő eljön, kijelent nekünk mindent.” (Jn 4,25) Ezért hagyja ott edényét az asszony, és sietve megy vissza a településre, hogy tanúságot tegyen: „Gyertek, lássátok azt az embert, aki elmondott nekem mindent amit cselekedtem. Vajon nem ő a Krisztus?” (Jn 4, 29)

Van ennek a beszélgetésnek és találkozásnak egy mindennél fontosabb része: Jézus kijelentése az igaz vallásosságról: „...eljön az óra és már itt is van, amikor az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának.” (Jn 4, 23)

Hogyan lehet Lélekben és igazságban imádni az Atyát?

Fontos kérdésről van szó, mert a helyes imádságról beszél az Úr.

A Lélekben végzett imádságról szent életű Cleopa atya azt mondja, hogy az nem más mint az értelem és a lélek felemelése Istenhez az imádság idején. „Csak a szív mélyéből fakadó imádságra és az értelmünk Istenen való csüggése esetében mondhatjuk, hogy a Szentlélekkel imádkozunk.” *****

Mit jelent „igazságban” imádkozni? Erről a moldovai szentatyának ez a meglátása: „…imádságunk nem áll szembe életünkkel, mert minduntalan Isten parancsainak teljesítésén fáradozunk, vannak jó cselekedeteink, mert az ember kettősség: test és lélek. Amikor az ember értelme és szíve láthatatlanul Istennél van az imádság idején, és teste a parancsok megtartásán fáradozik, akkor valósul meg az „igaz imádás”, akkor mondhatjuk: „Lélekben és igazságban” imádjuk Istent .******

Senki nem tudja imádni az Atyát lélekben és igazságban, ha csak eszével és szívével imádkozik, és közben testében nem törekszik Isten parancsainak megtartására, mert Isten parancsai az igazságot jelentik, a Szentírás tanúsága szerint: „Minden parancsod igazság” (Zsolt 119, 86)

Lehet, hogy a szamariai asszony mindebből még akkor keveset értett, de a Jézussal való találkozásból új ember született. A régi embert, a találkozás előtti életet, szimbolikusan, a kútnál felejtett veder jelzi. Ez az asszony ott hagyta addigi életét és a Jézussal való találkozás kegyelmétől olyannyira átalakult, hogy később – az egyház hagyománya megőrizte számunkra – az Úr vértanúja lett. *******

Ő szent Fotiné vértanúnő, aki a Megváltóval való találkozás előtt egy lelki szomjúságtól gyötört bűnös nő volt, majd pedig szent tanú lett a Szentlélek átalakító munkája által.

* Szombati alkonyati Istentisztelet sztihiráiból
**VI. imaórából – Dícsérjétek az Úr Nevét Görög Katolikus Ima – És Énekeskönyv 191. oldal
*** Herbert Haag Bibliai Lexikon – Apostoli Szentszék Könyvkiadója Bp. 1989. 1635. oldal
**** VI. Imaórából – 194. oldal
***** Despre Rugaciunea Lui Iisus – Editura Pelerinul Roman – Oradea 2002. 45. pg.
****** u.o.
******* Szent Fotiné vértanúnőt február 26-án ünnepeljük

Az élet vize

Messze–messze, túl az Óperenciákon, élt négy testvér, akik igen nagyon szerették egymást. Egyszer csak, mi jutott, mi nem a legidősebb fiú eszébe, így szólt a két öccséhez meg a húgához:

– No, halljátok–e, meguntam már ezt a sok lustálkodást, henyélést, azt mondom én nektek, hogy fogjunk neki, amilyen kemény munkának csak tudunk. Egy–két év alatt meggazdagodunk, építsünk magunknak egy gyönyörű palotát, s nem kell ebben a rongyos házikóban laknunk.

– Igazad van, édes bátyám – mondották a testvérei –, belefogunk akármilyen munkába is, csak hogy szép palotában lakhassunk.

Úgy is tettek, ahogy mondták, s nem telt bele egy esztendő, olyan hatalmas palotát építettek, hogy messze földről csodájára jártak az emberek. Nem akadt egy sem a tenger nagy sokaságában, aki valami hibát talált volna a palotában, míg egyszer csak jött egy töpörödött anyóka, s az nézte végig a rengeteg sok szobát.

– Szép, szép ez a palota, de valami mégis hiányzik belőle – mondotta.
– Mi hiányzik? – kérdezték a testvérek.
– Egy templom – felelte az öregasszony.

Ahogy meghallották a testvérek az asszony válaszát, kora reggeltől késő estig újra munkába álltak, s addig dolgoztak, amíg éppen olyan szép templomot nem építettek, mint amilyen szép a palota volt.

Persze, hogy csak úgy özönlöttek az emberek a templom nézésére, s dicsérték, hogy ez még szebb, mint a palota. De jött egyszer egy öregember, s így szólt, amikor meglátta a templomot.

– Szép, szép ez a templom is, de valami mégis hiányzik belőle.
– Mi hiányozhatik még innen? – kérdezték csodálkozva a testvérek.
– Hát bizony hiányzik egy korsó víz az élet vizéből, egy ág az örök szépséget adó bűvös fából, s a beszélő madár – mondotta az öregember.
– S hol találjuk meg ezeket?
– Menjetek az alá a nagy hegy alá – mutatott egy hegyre az ember –, s majd meglátjátok mit tegyetek.

Azzal szépen meghajolt az öregember a négy testvér előtt, és elment.

– No, én megyek, egy perc nyugtom sem lesz, amíg meg nem találom az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat – mondotta a legidősebb testvér, s mindjárt fel is készülődött a nagy útra.
– De mi lesz veled, édes bátyám, ha valami baj ér, hiszen még az sem lesz, akitől megüzenjed nekünk? – kérdezte szomorúan a húga.
– Igazad van, édes húgom, nem is gondoltam biz' én erre.

No, a leány hamar elszaladt az öregember után, hogy megkérdezze tőle, mit csináljanak, s utol is érte nemsokára.

– Kérlek szívesen, te öregember, mondd meg, hogy tudjuk meg, ha bátyánkat valami baj érné, mialatt keresi az élet vizét meg a szépség fáját s a beszélő madarat.

Az öregember elővett a zsebéből egy kést, odanyújtotta a leánynak, s így szólt:

– Őrizzétek meg jól ezt a kést, leányom. Ha az éle ilyen szép fényes lesz, mint most, semmi baja sincs a bátyátoknak, de ha azt látjátok, hogy véres lett, akkor menjetek segítségére, mert nagy bajba jutott.

Megköszönte a leány a kést, hazafutott vele, s hát a bátyja már búcsúzóban volt, s indult is a nagy hegy felé.

Ment-ment a legény, s hát egyszerre csak a hegy lábánál egy óriást lát. Köszönt neki illendően, s megkérdezte tőle:

– Ugyan bizony, bátyámuram, hogy juthatnék fel ennek a hegynek a tetejére?
– Mit keresel te ezen a hegyen?
– Az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat, édes bátyám.
– Hej, sokan keresték azt már, édes fiam, de még egyet sem láttam onnan visszafordulni, s te is ott maradsz, ha nem fogadod meg a tanácsomat. Indulj el ezen az ösvényen, s menj egyenesen fel a hegyre. Jobbra és balra tőled rengeteg kő fog heverni, de te semerre se néz, csak előre. Egyszer csak azt hallod, hogy gúnyolódnak, csúfolódnak veled, de te ne törődj velük semmit, hanem menj, s vissza se fordulj, mert különben te is olyan kővé válsz, mint a többi.

A legény megköszönte a tanácsot, s ment, ment felfelé a hegyen. Hát csakugyan egyszerre olyan lárma, nevetgélés, gúnyolódás hallatszott mindenfelől, hogy azt sem tudta nagy mérgében, mit csináljon. Egy ideig csak ment, ment előre, sem jobbra, sem balra nem nézett, de a gúnyolódás, nevetgélés egyre nőtt, s ő bizony elfeledte az óriás tanácsát, felkapott egy nagy követ, s arrafelé hajította, ahonnan a legnagyobb lármát hallotta. No, ha odahajította, úgy is maradt a keze kinyújtva, s ő is olyan kő volt, akárcsak a többi.

Ezalatt a leány azt gondolja, hogy ő bizony megnézi a kést, nem látszik–e vér rajta, mert már nagyon régóta oda a bátyja, s ideje lett volna, hogy hazatérjen. Előveszi a kést, s hát csak úgy vereslik a vér rajta. Nagy sírva, sikoltva kiszalad a második bátyjához, mutatja a véres kést, s bezzeg hogy az indult egyszeribe a bátyja után.

Ment, mendegélt, s ő is találkozott az óriással. Illendően köszönt neki, s megkérdezte:

– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott erre menni egy fiatal legényt?
– Láttam biz' én, de vissza bizony nem tért, nem fogadta meg a tanácsomat, s elvarázsolták őt is.
– Hát mit tehetnék, hogy megszabadítsam őt, s megtaláljam az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat? – kérdezte a legény.
– Menj egyenesen ezen az ösvényen, édes fiam – mondotta az óriás –, s amint mégy, melletted jobbra–balra a sok heverő kő közül szitkozódást, csúfolódást fogsz hallani egész utadon. De ne ügyelj semmire, csak menj, menj egész a hegy tetejére, ott aztán meglátod, hogy mi a dolgod.

Ment–ment a legény, s neki ugyan mondhattak akármit, ő bizony meg nem fordult. Nemsokára elérte a bátyját is, el is hagyta, s hát egyszerre a nagy ordítozás közül mintha a bátyja hangját hallotta volna. Megfordult hamar – s hát ott maradt ő is kővé válva.

Telt– múlt az idő, a leány százszor is elévette a kést, hogy nincs–e valami baja a bátyjának, s hát estefelé, mikor már gondolja, hogy szerencsésen hazajönnek, elkezd pirosodni a kés éle, s egy szempillantás alatt égő pirossá lesz a vértől. Hej, megijedt a szegény leány, mutatja nagy sírva a legkisebb bátyjának a kést, az is vette hamar a tarisznyáját, indult, hogy segítsen a testvérein.

Ő is ugyanazon az úton haladt, ahol a testvérei, s ő is találkozott az óriással.

– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott errefelé menni két fiatal legényt? – kérdezte tőle.
– Láttam biz' én, de vissza egyik sem jött közülük. Úgy látszik, nem fogadták meg a tanácsomat, s elvarázsolták őket.
– Nem tudná–é megmondani, édes bátyámuram, hogy s mint szabadíthatnám meg őket, s hozhatnám el az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat?
– Menj, fiam, ezen az ösvényen egyenesen – mondotta az óriás a legénynek –, s amint a hegyen mégy mind feljebb, feljebb, folyton gúnyolódást, nevetgélést hallasz magad körül. De te ne ügyelj semmire, hanem menj fel a nagy hegy tetejére, ott aztán meglátod, mit tégy.

Megköszönte a legény a jó tanácsot, s ment–ment felfelé a hegyen, nem nézett semerre, elment mind a két bátyja mellett, azokra sem tekintett, de mikor már alig egy-két lépésnyire volt tőle a hegytető, a nagy zajban úgy hallotta, mintha a két bátyja szólana őhozzá. Hirtelen megfordult, s bezzeg hogy ő is kővé változott, akárcsak a bátyjai.

A lány ezalatt folyton járt-kelt nagy búsan a palotában, vette elő s megint eltette a kést, s hát amint úgy estefelé kiveszi, csak úgy csorog a vér a hegyélről. No, nem kellett neki egyéb, felöltözött, s ment a bátyjai után. Ment, mendegélt, s ő is találkozott az óriással, köszönt neki szép hangosan, s megkérdezte:

– Édes bátyámuram, nem látott-e errefelé három fiatal legényt?
– Láttam biz' én , édes húgom – felelte az óriás –, erre ment mind a három, de vissza bizony egy sem tért közülök. Úgy látom, hogy nem fogadták meg a szavamat, s elvarázsolták őket.
– Jaj istenem, hát vajon én megmenthetném–e őket, édes bátyámuram, s el tudnám-e hozni az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat?
– Ha megfogadod a tanácsomat, mindent jól elvégezhetsz, de ha nem, te is ott maradsz, mint a bátyáid – mondotta az óriás, s elmondta a leánynak azt, amit a bátyjainak is a szívükre kötött.

A leány megköszönte a tanácsot, s elindult nagy bátran a hegy felé.

Ment-ment felfelé, s hát a heverő kövek vele még jobban gúnyolódtak, csúfolódtak, mint a bátyjaival, de ő se nem látott, se nem hallott, ment csak előre, egymás után hagyta el kővé vált bátyjait, s mikor majdnem a tetőn volt már, a többi hang közül kihallatszott a három bátyja bús kiáltozása. Még erre sem fordult vissza, eszébe jutott az óriás szava, hamar felfutott a tetőre, s hát ott rögtön egy nagy barlangot lát: tele volt az élet vizével. Boldogan merítette meg színültig korsaját, aztán feltekintett, s hát épp a forrás felett látja a szépség fáját, s annak az egyik ágán himbálódzott a beszélő madár. Letört egy ágat a fáról, a madarat szép gyengéden betette egy kalitkába, a karjára vette, s indult azonnal visszafele. Amint ment nagy nehezen lefele, a korsajára nem tudott jól vigyázni, s az élet vize csurgott–csöpögött utána. Hát lássatok csudát, amint egy–egy csepp lehullott a kövekre, mind feléledtek, s fiatal leányok, legények lettek belőlük. De hálálkodtak is ám a szép leánynak, hogy megmentette őket a varázslattól! Örült a leány is, hogyne örült volna, szaladt a bátyjaihoz, leloccsintotta őket, s abban a percben ezek is megelevenedtek. Aztán mentek nagy boldogan haza, vitték a kincsüket, s amint hazaértek, elültette a leány a szépség fájáról letört ágat, öntözgette az élet vizével, abból egyszeribe óriásfa lett, a beszélő madár meg vidám csicsergéssel felrepült az ágára, s ott csinált fészket magának.

No, jártak is a csudájára az emberek a testvérek kincsének, s nem győzték dicsérni, magasztalni az ügyes leányt. A király fia is meghallotta a hírét, hogy mi minden van a négy testvér palotájában, felkerekedett, s elment, hogy megnézze. Hát mikor meglátta a sok kincs mellett a szép leányt is, aki megszerezte, úgy rajta feledte a szemét, hogy le sem tudta többet venni róla. Abban a helyben megkérte a kezét, a templomban mindjárt meg is tartották az esküvőt, s még talán ma is élnek, ha meg nem haltak.

spanyol mese
Benedek Elek átdolgozása