Ön itt van most:Paróchus blog / Pünkösd, Szentlélek eljövetele – 2012

Pünkösd, Szentlélek eljövetele – 2012


By thamas - Posted on 27 május 2012

Jn 7,37-52
Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: "Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak." Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus.

Újabb vita a Messiás eredetéről

E szavak hallatára a népből némelyek így beszéltek: "Valóban ez a Próféta!" Mások meg: "Ő a Messiás!" De voltak, akik így vélekedtek: "Hát jöhet a Messiás Galileából? Az Írás szerint Dávid családjából s Betlehem városából kell a Messiásnak jönnie." Így szakadás támadt miatta a nép közt. Némelyek már el akarták fogni, de senki sem vetett rá kezet. A szolgák is visszatértek a papokhoz és a farizeusokhoz. Ezek kérdőre vonták őket: "Miért nem hoztátok magatokkal?" A szolgák mentegetőztek: "Még soha sem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél." Erre a farizeusok megkérdezték tőlük: "Csak nem vezetett titeket is félre? Hitt-e benne valaki a tanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely mit sem ért a törvényből." Egyikük azonban, Nikodémus, aki egy alkalommal fölkereste (Jézust), azt mondta nekik: "Elítél törvényünk valakit is anélkül, hogy először meghallgatták s meggyőződtek volna róla, hogy mit tett?" De azt mondták neki: "Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána s megbizonyosodsz, hogy Galileából nem támad próféta." (Jn 8,12)

Egy másik alkalommal így beszélt Jézus: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.”

Pünkösdi beszéd – Theophilosz

„Ha fénynek hívom őt, teremtményéről beszélek; ha Igének hívom, az elvét nevezem meg, ha értelemnek hívom, gondolkodásáról beszélek, ha pedig léleknek, akkor leheletéről. Amennyiben Bölcsességnek hívom, ivadékáról beszélek; ha viszont erőnek, akkor uralmáról; ha hatalomnak, akkor tevékenységéről, ha gondviselésnek, akkor a jóságáról, ha királyságnak, akkor dicsőségéről. Ha úrnak hívom, bírónak tartom; ha bírónak hívom, igazságosnak tartom, ha atyának nevezem, mindennek tartom őt; ha pedig tűznek hívom, haragját említem meg.” (I,3,2)

„Ő hát az én Istenem: a mindenség Ura, aki egyedül terjesztette ki az eget, és állapította meg szélességét a földnek. Ő kavarja fel a tengerek öblét, ő zendíti meg annak hullámait: uralkodik az ereje fölött, s a habok háborgását lecsillapítja. Ő szilárdította meg a földet a vizeken és adta neki tápláló lelkét. Az ő lehelete kelt életre mindent, s ha a lelkét visszatartaná, megsemmisülne a mindenség.
Az ő leheletéből beszélsz, te ember, az ő lelkéből lélegzel: s épp őt nem ismered! Azért van ez, mert lelked vak, s szíved megkeményedett. Ha tetszik, gyógyíthatod magad: bízd rá magad az orvosra, s majd ő leveszi a hályogot lelked és szíved szeméről. Ki ez az orvos? Isten, ki Igéjével és Bölcsességével gyógyít és támaszt életre. Igéje és Bölcsessége révén teremtette Isten a mindenséget: az ő Szavára szilárdultak meg az egek, s az ő Lelkétől azoknak minden ereje. Rettenetes hatalma van Bölcsességének: az Isten „bölcsességével alkotta meg a földet, s gondolatának alkotása az ég, tudtával nyíltak meg a mélységek, s harmatoztak esőt a fellegek” (I,7,1-3).

„Még a légkört is, sőt bizonyos tekintetben az egész földet is beszínezi a fény és a lehelet. - Te pedig nem akarod fölvenni Isten kenetét?
Minket épp emiatt hívnak kereszténynek: mert föl vagyunk kenve Isten olajával! (I,12,3).

„Isten emberei ellenben, kik Szentlélekkel teli edények módjára prófétaként működtek – ők bizony magának Istennek ihletése révén váltak bölcsekké, s így Istentől oktatottak, szentéletűek és igazak lettek. Méltókká is lettek arra bérre, hogy Isten eszközei lehessenek, melyek a tőle jövő bölcsességet fogadják be. Eme bölcsesség révén beszélhettek ők a világ teremtéséről és az összes többi dolgokról... Mindnyájan egymással egybevágó és összhangzó dolgokat hirdettek: arról is, mi már előzőleg megtörtént, s ami majd korukban ment végbe, s arról is, mi most szemünk láttára teljesül be. Ezért is élünk abban a meggyőződésben, hogy az eljövendők majd pontosan úgy valósulnak meg, mint ahogyan az előzők teljesedtek be (II,9,1-2).

Irodalom: PERENDY László: Antiokhiai katekézis a II. század végén, Theophilosz pneumatológiája, 429-431. (Litteratura patristica, Jel Kiadó, Bp. 2012.)

Isten áldása

Benedek Elek meséje

Hol volt, hol nem volt, magam sem tudom merre volt, volt egy falu, s abban lakott két uraság. Az egyik nagyon gazdag volt, a másik meg szegény. Hanem azért szerették egymást, jó barátságban voltak, sokszor összejöttek, s eldiskuráltak erről-arról, mindenről. Azt mondja egyszer a gazdag uraság: - Mégis jó, ha az embernek sok pénze van, az az igazi boldogság. Mondja a szegény uraság: - Nem hinném azt, barátom. Ha Isten áldása nincs az emberen, semmit sem ér a pénz. Látod, én az apámtól kaptam birtokot eleget, kaptam a feleségem után is, iparkodtam, hogy gyarapodjék, szaporodjék a birtokom, de úgy látszik, nem volt rajta Isten áldása, nemhogy szaporodott volna, mindig fogyott a birtokom. - De így, de úgy - mondotta a gazdag uraság -, nem azért van az, hogy nincsen rajta Isten áldása, valami más baj van itt. Szóból szó kerekedett, indulatba kezdettek jönni, már szinte össze is vesztek. Azt mondja a gazdag uraság: - Hagyjuk félbe ezt a beszédet, barátom, majd én bebizonyítom, hogy nekem van igazam. Gyere, menjünk be a városba, ott valamelyik szegény embernek adok kétszáz aranyat, majd meglátod, gazdag ember lesz abból. Bemennek a városba, ottan betérnek egy szegény kötélverőhöz, akinek nagy telke volt, de a házának a födele félre volt csapva, mint a részeg ember kalapja. Vakolat is alig volt rajta. A falak jobbra-balra düledeztek. Kérdi a gazdag uraság a kötélverőt: - Hát ezt a házat miért nem építteti újra kigyelmed? - Hiszen újraépíttetném, uram - mondja a kötélverő -, de nincs pénzem. Szegény ember vagyok, hat gyermekem van, nem telik a házépítésre, jó, ha élünk egyik napról a másikra. - No, ha nincs pénze, adok én. Itt van kétszáz arany. Ebből építtesse újra a házát, s ami marad, azzal segítsen magán. Majd eljövök aztán, s meglátom, mi hasznát vette a kétszáz aranynak. Elveszi a pénzt a kötélverő nagy hálálkodással, az urak meg szépen hazamennek. Hej, uramistenem, örült a kötélverő, be sem ment a házba, hogy szóljon a feleségének, szaladott a piacra. Ott vett egy csomó kendert, aztán a mészárszékben két font húst, szalonnát. Hamarosan elköltött tíz aranyat. Maradt százkilencven, azt betette a sapkája bélésibe. Azzal a sapkát a fejébe nyomta, s ment haza nagy vígan. Amint megy hazafelé, hirtelen lecsap a levegőégből egy nagy sasmadár, s kikapja kezéből a húst. A kötélverő utánakap, de abban a pillanatban lefordul a fejéről a sapka, a sas megpillantja a fényes aranyakat, hopp, fölkapja a sapkát, s elrepül vele. Hazamegy a kötélverő nagy búsan, a feleségének nem szólt semmit, de a nagy bánatnak olyan betege lett, hogy szinte belehalt. Telt-múlt az idő, fél esztendő múlva eljő a gazdag uraság, s hát látja, hogy a ház fedele még most is félre van csapva, mint a részeg ember kalapja. Megy be a kötélverőhöz, s kérdi nagy haraggal: - Hát ez mi dolog, atyafi, mit csináltál a kétszáz arannyal?! A kötélverő elkesergi nagy búsan, mi történt vele, hogy s mint járt a kétszáz arannyal. Az uraság hitte is, nem is, de mit gondolt, mit nem, megint adott neki kétszáz aranyat. A kötélverő most sem szólt a feleségének, a kétszáz aranyból tízet elköltött, vett rajta egyet s mást, amire szükség volt a háznál, a százkilencven aranyat pedig bedugta a korpás fazékba, nehogy valaki rátaláljon. Telik-múlik az idő, egyszer a kötélverőné megsózná a levest, s nincs só, venne sót, s nincs pénz. Jaj, istenem, mivel vegyen sót. Eszibe jut, hogy van még egy fazék korpa a kamarában. Fogja a fazekat, viszi a boltba, s ott sót adnak érte. Másnap a kötélverő benéz a kamarába, hogy ott-e a korpás fazék, s hát híre-pora sincsen. Szalad be az asszonyhoz. - Hé, asszony, hol a korpa? - Eladtam a boltosnak, sót vettem rajta. Hej, istenem, istenem, mit csináljanak! Elmondja a kötélverő a feleségének, hogy mi volt a korpásfazékban. Az asszony tépi a haját, de még a kötélverő is. Akarnak menni a boltoshoz, hogy visszakérjék a fazekat, de nem mernek odamenni, hátha megsejt valamit, belenéz a fazékba, s nem adja vissza. Megegyeznek, hogy nem mennek a boltoshoz, s várnak, hátha valami csudálatos módon visszakerül a fazék. Egy félesztendő múlva megint jött a gazdag uraság, jött vele a szegény is. De a gazdag uraság majd elájult haragjában, mikor látta, hogy a ház úgy van, mint ahogy volt, nem javítottak azon semmit. - Hé, atyafi, mi dolog ez - kérdi az uraság -, hová tetted a pénzt?! Mondja a kötélverő, hogy hová: a korpás fazékba. Azt is elmondja, hogy a korpás fazék hová került. - No, semmiházi rongy embere - kiabált a gazdag uraság -, egy poltúrát sem adok neked többet! - Látod, látod - mondotta a szegény uraság -, semmit sem ér a pénz, ha Isten áldása nincs az emberen. Elmegy a két uraság, de amint mennek kifelé az udvaron, a szegény uraság egy darabocska ónat pillantott meg a földön. Lehajol, fölveszi, nézi, aztán visszafordul, mondja a kötélverőnek: - Fogja, atyafi, magának adom, hátha valami hasznát veszi. A kötélverő elfogadta, megköszönte, aztán bement a házba, földobta az ónat az almárium tetejére. Többet nem is gondolt rá. Már egy kerek esztendő is eltelhetett, egyszer szalad be a kötélverőhöz a szomszéd halász felesége, s mondja: - Lelkem, szomszéd uram, adjon egy darabocska ónat, ha van kigyelmednek. Az uramnak elromlott a hálója, szüksége volna rá. Azt üzeni, hogy az első halat, melyet a hálóval fog, kigyelmednek adja. Mondja a kötélverő a feleségének: - Nézd meg csak, feleség, úgy emlékszem, hogy az almáriumra feldobtam egy darab ónat. Ha megtalálod, add oda a szomszédasszonynak. Hát csakugyan ott is volt az ón. A halászné elviszi, az ura szépen megköti a hálóját, aztán elmegy halászni, s első emelintésre fogott egy nagy csukát. Azt mindjárt félredobta, s mondta: - Ez a szomszéd uramé, az ónért. Aztán fogott még sokat, nagyot, kicsit: alig bírta hazacipelni. Ahogy hazaért a halász a temérdek sok hallal, mindjárt átküldötte a csukát a kötélverőnek. Előveszi a kötélverő a réznyelű bicskáját, hasítja a csuka hasát, de egyszerre csak megakad a kés, nagyot csendül. "Hát ez ugyan mi lehet?" - gondolja magában a kötélverő. Továbbhasítja a csuka hasát, hát csak kiperdül belőle egy ragyogó fényes kő, akkora mint egy dió. Egyszeriben megvilágosodott az egész ház, odaszaladtak a gyerekek, ugráltak, sikoltottak, kérték mind a hatan: - Nekem, nekem, édesapám! Olyan nagy lármát, sivalkodást csaptak a gyerekek, hogy a szomszédban azt hitték, valami nagy szerencsétlenség történt. Beszalad a szomszéd felesége, kérdi a kötélverőt: - Mi baj, szomszéd uram? - Nincs itt semmi baj, hál' istennek, szomszédasszony, csak a csuka hasában egy fényes követ találtam, ezért sivalkodnak a gyermekek. - Jaj de szép kő - mondja a boltosné -, adja nekem, szomszéd uram, fizetek érette tíz aranyat. - Nem adom, húsz arany ennek az ára. Ígért a boltosné százat is, ígért kétszázat is, mert látta, hogy gyémánt az a fényes kő. De a kötélverő nem adta, mert észrevette ő is, hogy valami drágakő lehet ez. Híre ment a kötélverő gyémántjának az egész országban, jöttek gazdag emberek mindenfelől, verték föl az árát, s addig verték, hogy a kötélverő éppen kétszázezer aranyat kapott a gyémántért. Most már volt pénz elég. A kötélverő megvette a szomszéd telket, az alsót s a felsőt. Épített egy nagy kontignációs házat, egészen újat. Volt abban mindenféle bolt, még patika is. A fiait pedig elküldötte a kollégiumba, hogy nagy úr legyen belőlük. Ezalatt eltelt egy esztendő, ha jól gondolom, kettő is, a gazdag s a szegény uraság elmegy a kötélverőhöz, hadd lássák, hogy mit csinált. Nézik, nézik a kötélverő telkét, hát a régi háznak híre-pora sincsen. Megkérdeznek egy embert: - Kié ez a szép ház? - Ez bizony a kötélverőé. Bemennek a házba, a kötélverő fogadja nagy szívességgel, leülteti őket, traktálja, s ebéd közben elmondja az ő történetét. Hogy mi lett abból a darabka ónból! Lám, van szép háza, pénze annyi, hogy nem bír vele. Három fia a kollégiumba jár, három leánya pedig kisasszony, azok a nevelőben vannak. - Látod, látod - mondja a szegény uraság a gazdagnak -, nekem van igazam, semmit sem ér a pénz, ha Isten áldása nincs az emberen. Hanem a gazdag uraság még mindig nem akarta elhinni, hogy az a pénz, amit a kötélverőnek adott, úgy tűnt el, ahogy neki a kötélverő elmesélte. Kérdi: - Hát azt a pénzt nem találta meg, amit én adtam volt magának? - Bizony nem találtam meg - mondja a kötélverő -, pedig Isten engem úgy segéljen, úgy tűnt el, mint akkor mondottam. Abban a szempillantásban kinyílik az ajtó, s belép a kötélverő három diák fia. Éppen akkor jöttek haza a kollégiumból. Hoztak egy nagy madárfészket. Benne volt három nagy sasfióka. - Hát ezt ti honnét hoztátok? - kérdi az apjok. Mondja a nagyobb fiú, hogy ő eleget kérte az öccsét, de az mégis felmászott egy fára, amint az erdőn keresztül jöttek, s levette onnét a fészket. - Nini - mondja a kötélverő -, mi van a fészekben! Az én sapkám! - Nézi a bélését, hát ott ragyog a százkilencven arany. Még jól ki sem csodálkozhatták magukat, jön be a kocsis, s jelenti, hogy nincs zab, venni kell. - Eridj a boltba, s végy! Megy a legény a boltba, de ott nincs zab. Adnak hát neki egy fazék korpát. Azt mondják, csináljon abból moslékot, jó lesz az a lovaknak. Visszamegy a kocsis, mondja a kötélverőnek, hogy mit kapott zab helyett, s mutatja a fazekat. - Nini - kiáltott fel a kötélverő -, hisz ez a mi fazekunk! Kiürítik belőle a korpát, s a korpával együtt kihull belőle a százkilencven arany. Amint a pénzt számlálgatják, egyszerre csak nagy zúgás-búgás, éljenzés hallatszik be az utcáról. Vajon mi történhetett? Befut egy gyerek, s mondja: itt a király! - No, ha itt - mondják az uraságok -, gyerünk s nézzük meg, vajon megvénült-e? Hát csakugyan jön a király, s amint a kötélverő háza elé ért, megállítja a hintaját, kérdi a népektől: - Kié ez a szép ház? Eléáll a kötélverő, s mondja: - Az enyém ez, felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom. Az udvarmester a király füléhez hajlik, s súgja neki: - Ez az a híres kötélverő, felséges királyom! - Hát miből építtette maga ezt a szép házat? - Én bizony, felséges királyom, akkora gyémántból, mint egy dió. - Igaza van - mondotta a király -, mert az a nagy gyémánt nálam van, én vettem meg, s ezt tudja meg mindenki, mert hallottam, azt hírelik, hogy pénzt csinál ez a becsületes ember, abból olyan gazdag. A király továbbment, a kötélverő pedig visszament a házba vendégeivel. Mikor ismét leültek az asztalhoz, s ott ettek-ittak, vigadoztak, azt mondotta a gazdag uraság a szegény uraságnak: - Mégiscsak neked van igazad, barátom, semmit sem ér a pénz, ha Isten áldása nincsen az emberen.

Közelgő események

A Lexikonból

A Kánon ódáinak záró-éneke. Rendszerint az ünnepi időszak kánonjának az irmosza.