November 20. A készületi idő hatodik napja: A Legszentebb Istenszülő templomba vezetésének előünnepe

„Jertek, mindnyájan, hívek, * magasztaljuk az egyetlen Szeplőtelent, * kit a próféták előre hirdettek, * s aki bevonul a templomba. * Azt, akit saját Anyjává öröktől fogva kiszemelt az Úr, * s akit aztán Istenszülővé tett...” (Alkonyati Zsolozsmán)

Tanítás

A karácsony előtti böjti előkészületben találjuk ezt az ünnepet, mert a megtestesülés szent titkához tartozik. Az Istenszülő Szűz Máriát, mint „templomot” szemléljük, kit annak idején, a szent hagyomány szerint, a „templomba vezettek” és otthagytak szülei, hogy felkészítsék az „anyaságra”.
Éppen így mi is bevezetjük gyermekeinket a templomba, hogy ott Istennel találkozva megszentelődjenek, maguk is szentek legyenek, hogy később, mint Isten akaratát megvalósító felnőttek, a világból formáljanak templomot.

A boldogságos Szűzről azt énekeljük ezen az ünnepen, hogy „Szent Istenünk legszentebb temploma”, aki testében hordozta az Igét, Isten Fiát. Az ő teste, az ő méhe lett templom, nagyobb mint a 40 évig épült jeruzsálemi Isten háza.

Ennek az ünnepnek az eseményét nem találjuk leírva a Szentírásban, csak a tartalma szerint egyezik meg az írott kinyilatkoztatással.

Egyházunk sajátja, hogy a hirdetett igazságon mind az írott hagyományt, mind az apostoli szóbeli igehirdetést érti. Hiszen Krisztus Urunk nem írt le semmit, hanem tanítványaira, s az Egyházra bízta. Pontos magyarázatot ad a Szent Hagyományról Nagy Szent Bazil atyánk, amikor így ír „A Szentlélekről” szóló könyvében:

„Az egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyek írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából. Ennek senki sem mond ellent, semmiképpen sem az, aki csak valamelyest is ismeri az egyházi törvénykezést. Ha ugyanis támadnánk az íratlan szokásokat, mint amelyeknek nem lehet nagy jelentőséget tulajdonítani, lényeges pontokon okoznánk kárt az evangéliumoknak, sőt puszta szóvá alacsonyítanánk az igehirdetést. Például, hogy az első és legfontosabbat említsem, a kereszt alakjával jelöljük meg azokat, akik Urunk Jézus Krisztus nevében remélnek, s ki tanította ezt nekünk írásban?…Melyik szent hagyta ránk írásban a Lélek lehívásának szavait az eukarisztia kenyerének és az áldás kelyhének felmutatásakor? Nem elégedünk meg azzal, amit az apostol vagy az evangélium említ, hanem felmutatás előtt és után is mondunk még mást is, olyat, aminek jelentősége van, s íratlan hagyományból vesszük. Megáldjuk a keresztvizet, a kenet olaját, sőt a megkereszteltet is. Milyen írott hagyományból származik ez? Nemde a szentségi hagyományból, melyről hallgatni kellett?… Honnan tanultuk azt, hogy az embert háromszor kell alámeríteni? Azt továbbá, hogy ellene kell mondani a Sátánnak és angyalainak, milyen írásból vettük? Ugye abból a tanításból, melyet nem volt szabad elmondani, melyet nem hirdettek a nyilvánosság előtt, melyet atyáink csendben őriztek, hogy megvédjék a kíváncsiskodás és a nyughatatlanság elől, nagyon helyesen azt tanítva, hogy csenddel kell óvni a misztériumok szent tartalmát? Ezekbe nem tekinthettek be a beavatatlanok, hogyan illett volna ezekhez, hogy írásban terjesszék és a nyilvánosság elé tárják?… Az apostolok és az atyák, akik az egyház dolgai felől kezdettől fogva rendelkeztek, azt, ami a misztériumban szent…titokban és csendben óvták…Az íratlan hagyomány értelme ez: a tanítás felületes megismerése nehogy megvetést váltson ki sokakban a megszokottság következtében. Más ugyanis a dogma és más az igehirdetés. Amarról hallgatni kell, ennek viszont a nyilvánosság előtt kell végbemennie.”*

Szent Pál apostol is beszél a szóban és az írásban átadott Hagyomány megőrzéséről, amikor buzdítja a thesszalonikai hívőket levelében: „Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok” (2Tesz 2,15).

A Korinthusiakhoz szóló első levelében pedig ezt írja: „Dicsérlek titeket, hogy emlékeztek minden tanításomra, és úgy tartjátok meg a hagyományokat, ahogyan átadtam nektek” (11,2).

Szent János apostol következő szavai is minden bizonnyal a szóbeli hagyománnyal kapcsolatosak: „Sok írnivalóm van néktek, de nem akartam papíron és tintával írni; remélem azonban, hogy eljutok hozzátok, és személyesen beszélhetünk, hogy örömünk teljes legyen.” (2Jn 1,12)

Az isteni kinyilatkoztatás kezdeti, legősibb és legtisztább továbbadásának formája a Szent Hagyomány volt. Erről az is meggyőzhet bennünket, hogy Ádámtól egészen Mózesig nem voltak szent könyvek, nem létezett Szentírás.

Meglepő dolgot mond első homíliájában Aranyszájú Szent János (407+) atyánk, mielőtt elkezdte Máté evangéliumának a magyarázatát. Az írott Biblia kisegítő támaszul adatott gyönge emberi természetünknek, mivel az Isten a tökéletesekhez közvetlenül, írás nélkül szól:

„Valójában nem is lenne szükségünk Szentírásra, ha az életünk olyan tiszta volna, hogy könyvek helyett maga a Szentlélek kegyelme íródna be a lelkünkbe, és ahogy a könyveket tintával írják, úgy írná tele lelkünket a Lélek. Ámde mivel elveszítettük ezt a kegyelmet, buzgón a másik utat kell választanunk. De hogy az első út a jobb, azt mind szavaival, mind tetteivel kijelentette az Isten. Noéval, Ábrahámmal és leszármazottjaikkal, Jóbbal és Mózessel ugyanis nem írásokon keresztül, hanem személyesen beszélt, mivel tiszta lélekre talált bennük. Miután azonban a kiválasztott nép mélyre süllyedt, szükség volt írásokra és táblákra, hogy ezek által frissüljön fel az emlékezet. Ugyanez az Újszövetség igazaira is érvényes. Az Isten az apostoloknak sem adott semmilyen írást, hanem a Szentlélek kegyelmét ígérte: „Ő – mondta nekik — eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” (Jn 14,26). És hogy ez valóban sokkal jobb, hallgassuk, mit mond a próféta: »…új szövetséget kötök Izráel és Júda házával…Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be« (Jer 31,31-33). Pál apostol is azt írja, hogy az új törvényt a Lélek írja a szívünkbe: „…ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva; és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira” (2Kor 3,3). Ám idővel a keresztények is eltévelyedtek, ki a tanításban, ki pedig erkölcseiben, ezért volt szükség írások által is emlékeztetni őket. Gondoljuk meg, mily nagy baj lenne, ha azok, akiknek olyan tisztaságban kellett volna élniük, hogy könyvek helyett elég lett volna szívünket kitárni a Szentléleknek, ám miután a korábbi tisztaságot elveszítették, most az Írásokra szorulnak, nem használnák ki e második fajta segítséget és gyógymódot.” **

Elmélkedés

„Máriához így szólt az angyal! „Kegyelemmel teljes!” (Lk 1, 28) Mert van ugyan kegyelem másokban is, de beléd egyszerre költözik a kegyelem egész teljessége! „Az Úr van Teveled!” Mit jelent az, hogy benned van az Úr? Hozzád nem kedvtelésből látogat el, hanem hogy helyet foglaljon benned a szülés új titka által! „Áldott vagy Te az asszonyok között!” Mert nagy dolgokban a megátkozott Éva benseje bűnhődött, ugyanazokban örvend, tiszteletet kap, és felmagasztalódik az áldott Mária!” (Aranyszavú Szent Péter)***

Tanács

A környezetünk és a világ annyi programot kínál, hogy elveszi a figyelmet és az energiát attól, ami igazán fontos.

Álljunk meg egy hétköznapi napon is, akár tegyük félre, hagyjuk el a különórákat is, és menjünk el a templomba gyermekeinkkel, szervezzük meg délutáni, esti lelki programunkat!

Ahhoz, hogy ezt jó szívvel tegyük, muszáj valamit elhagyni a zsúfolt napból, hogy ne teher legyen a gyerekek számára a templomi együttlét a nap sokadik kötelező programjaként.

A mai szentírási szakasz: 1Tim 5,22-6,11a Lk 18,15-17.26-30

---
*A kappadókiai atyák. Ókeresztény írók 6. (Vanyó László), Budapest, Szent István Társulat, 1983.
**Sfintul Ioan Gura De Aur Omilii La Matei – Editura Institutului Biblic Si De Missiune. Bucuresti 1994
***Az Egyházatyák Beszédei Szűz Mária-Ünnepekre: 78. oldal Beszéd a Boldogságos Szűz Mária köszöntéséről