Nagyböjt második vasárnapja – 2012

A béna meggyógyítása

Mk 2, 1–12

Néhány nap múlva visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy a házban van, annyian összejöttek, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el. Hirdette nekik az igét. Közben hoztak egy bénát, négyen cipelték. Mivel a tömegből nem tudták eléje vinni, kibontották fölötte a tetőt, és a nyíláson át engedték le a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Hitüket látva, Jézus így szólt a bénához: "Fiam, bűneid bocsánatot nyertek." Néhány írástudó is ült ott. Ezek ilyen gondolatokat forgattak magukban: "Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?" Jézus lelkében belelátott gondolataikba. "Miért gondoltok ilyeneket magatokban? - kérdezte. - Mi könnyebb? Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek - vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágyadat és menj? Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!" Ezzel odafordult a bénához: "Mondom neked, kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!" Az felkelt, fogta a hordágyat és mindenki szeme láttára elment. Mindnyájan ámultak, dicsőítették az Istent, s mondták: "Ilyet még nem láttunk soha."

Elmélkedés

Egy többszörösen boldog emberrel találkozunk az evangéliumi szakaszban. Egy béna, magatehetetlen emberről van itt szó, akinek van négy olyan „barátja”, embere, akik hitére, szeretetére, bátorságára számíthat.

Hányan mondhatjuk el magunkról, hogy van az életünkben legalább négy olyan személy, vagy akár több is, akik szinte mindenre képesek lennének értünk – de legalább arra, hogy egy házat is megbontsanak egészségünkért.

Hányan mondhatják el, hogy van négy olyan barátjuk, családtagjuk, akiknek hite olyan erős, hogy mindent megtesznek azért, hogy egy szenvedőt eljuttassanak Jézushoz?

Mielőtt válaszolnánk ezekre a kérdésekre, érdemes odafigyelni egy mélyebb értelmezésre, ami ott bujkál az evangéliumi szakasz eseménye mögött.

Krisztus Urunk nem a testi fogyatékosságot tartja a legnagyobb bajnak ebben az esetben, hiszen a bénának ezt mondja: „Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.” (Mk 2, 5)

Ezután meggyógyította úgy, ahogy csak Isten tud helyrehozni egy embert: testében és lelkében, egész emberi mivoltában egészségessé tette.

Felvillan előttünk Jézus egész hivatása, hiszen azért jött, hogy megkeresse azt ami elveszett, hogy megmentse az egész emberiséget, hogy kiszabadítson minden embert a halál markából, ami egyben a bűn fogsága. Azért jött, hogy váltságul adja magát sokakért.

Ezen elgondolkodva mást is látunk. Látjuk a jövendő Egyházat, amint az emberiséget szolgálja. Hitből cselekszik az Egyház, ahogy a négy ember is hitből cselekedett. Az Egyház viszi az embereket Krisztushoz, hogy teljes gyógyulást eszközöljön ki Istentől.

A történetben, azok négyen, kibontottak egy házat, hogy eljuttattassanak egy beteget a „minden gyógyulás forrásához”, Krisztushoz.

Az ikonokon látható házakra is gondolhatunk, ahol sokszor ábrázolják épületnek az Ószövetséget és új háznak az evangéliumot.

Az egyiket ki kell „bontani” , hogy az új erő és az új öröm közénk költözzön.

Ez krisztusi, új, mélyebb gondolkodást is jelent, hiszen csak Isten bocsájthatja meg a bűnöket maradandóan. Ha a régi ház áporodott levegőjét szívjuk be szellőztetés nélkül, olyanokká lehetünk, mint az evangéliumi szakasz méltatlankodói, akik készek voltak Jézust istenkáromlónak nevezni.

Az Egyház azonban Jézus Krisztusban Isten Fiát ismeri fel, és tudja kinek szolgál, kihez vezeti az embereket.

Az Egyház közösségekből áll, akár csak ez a négy ember. Így előfordulhat az is, hogy egy templomi közösségben egy bajba jutott ember nem csak nemcsak négy emberre számíthat, hanem jóval többre. Ha pedig Egyházunk szentjeire tekintünk, mondhatjuk: „Szent igazéletűek, vértanúk és hitvallók hitére tekints Urunk, és könyörülj rajtunk!”

Az aranyparázs

magyar népmese

Volt egyszer két testvér, az egyik nagyon gazdag volt, a másik nagyon szegény. A gazdagnak sok földje volt, nagy ménese, gulyája, a szegénynek még csak egy sovány kecskéje se, de gyerek annál több, míg a gazdagnak se fia, se lánya nem volt.
Elküldi egyszer a szegény ember az egyik gyereket, hogy kérjen a gazdagtól valami kis lisztet meg savót, hadd egyenek valamit. De bizony a gazdag testvér nem adott semmit, a szegény ember gyereke sírva jött haza.

Bánkódott a szegény ember eleget, hogy a gazdag testvére nem segíti semmivel. Sírtak a gyerekek, hogy éhesek, hát fölkerekedett a szegény ember, elment a szomszéd faluba dolgozni. Este, mikor hazafelé ment, látta, hogy az erdőben tűz ég. Gondolta, megmelegszik egy kicsit, mert nagyon hideg volt. Mikor közelebb ment a tűzhöz, látta, hogy egy öregember ül a tűz mellett.

- Jó estét, öregapám! - köszön a szegény ember.
- Neked is, fiam, hát te merre jársz?

A szegény ember elpanaszolta bánatát, aztán elköszönt az öregtől és hazament.
Otthon még jobban sírtak a gyerekek, mert egész nap alig ettek valamicske krumplit, és nagyon fáztak is.

A szegény ember azt mondta a feleségének:

- Eredj el a testvéremhez, adjon legalább egy kis parazsat, mert megfagynak a gyerekek!

Elment a szegény asszony, de csakhamar sírva jött vissza, mert a gazdag testvér még parazsat sem adott.

- No, majd hozok én - mondta a szegény ember -, csak egy kicsit messze van.

Az öregember még mindig ott ült a tűz mellett. Attól kért a szegény ember parazsat.

- Vigyél csak, fiam, egy jó lapátra való parazsat! Ami nem fér a tűzhelybe, terítsd szét az udvarban!

A szegény ember megköszönte és vitte haza a parazsat. Olyan jó meleg lett a szobában, hogy a felét kivitte az udvarba.

Másnap reggel, amikor felébredtek, látják ám, hogy a tűzhely tele van arannyal. De még az udvar is, ahová a fölösleges parazsat szórták. Mikor fölszedték a sok aranyat, meg akarták mérni, de nem volt a házban véka. Elment a szegény ember a testvéréhez vékáért.

- Adok - mondta a gazdag -, de csak úgy, ha holnap ledolgozod!

A szegény ember megígérte.

Otthon megmérték a sok aranyat, bizony éppen hét véka lett tele.

Mikor az egyik gyerekkel visszaküldték a vékát, a gazda meglátott a véka alján egy csillogó aranyat. A nagy sietségben nem vette észre a szegény ember, hogy még egy arany van a vékában.

Nosza , futott is a gazdag a szegényhez, mintha kutya harapta volna, hát csak elállt a szeme-szája a sok arany láttán.

- Ez meg honnét van? - kérdezte irigyen.

A szegény ember elmondta, hogy az öregtől kapott az erdőn parazsat, a fölösleget szétterítette az udvaron, abból lett az arany.

Megörült a gazdag ember, mindjárt ment is az erdőbe, de nem egy lapátra valót hozott a parázsból, hanem egy üsttel. Vitte haza boldogan, még futott is, olyan jó kedve kerekedett.

„Bolond az én testvérem - gondolta -, igaz, mindig is ilyen volt. Majd megmutatom, hogy több aranyam lesz!”

Otthon aztán nemcsak az udvarban terítette szét a fölösleges parazsat, hanem vitt belőle a csűrbe meg a padlásra is.

Nem is tudta kivárni a reggelt, már hajnalban fölkelt, hogy összeszedje az aranyat. Ez volt a szerencséje, mert ha még tovább is az ágyban marad, ő is benn égett volna a házban. Mert bizony az egész ház leégett, a gazdag ember meg koldusbotra jutott.