Nagyböjt első vasárnapja – 2012

Az igazhitűség vasárnapja

Jn 1, 43-51

Másnap Galilea felé tartva találkozott Fülöppel. Felszólította: "Gyere és kövess!" Fülöp Betszaidából, András és Péter városából való volt. Fülöp találkozott Natánaellel és elmondta neki: "Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát." "Jöhet valami jó Názáretből?" - kérdezte Natánael. "Gyere és győződjél meg róla!" - felelte Fülöp. Amikor Jézus meglátta Natánaelt, amint feléje tartott, ezt mondta róla: "Lám, egy igazi izraelita, akiben nincs semmi álnokság." Natánael megkérdezte tőle: "Honnét ismersz?" Jézus így válaszolt: "Mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak, a fügefa alatt voltál." Natánael erre felkiáltott: "Rabbi (azaz: Mester), te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!" Jézus ezt felelte neki: "Mivel megmondtam, hogy láttalak a fügefa alatt, hiszel. De nagyobb dolgokat is fogsz még látni." Majd hozzátette: "Bizony, bizony mondom nektek: Látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, s az Isten angyalai föl- s leszállnak az Emberfia fölött."

Elmélkedés

Nagyböjt első vasárnapján olvassuk ezt az evangéliumot, amikor a Keleti Egyház az „igazhitűség győzelmét” ünnepli. Arra a régi eseményre utal az elnevezés, hogy 843-ban Konstantinápolyban a képtisztelők győzelmet arattak a képrombolás felett, és visszaállították az ikonok tiszteletét.

A szentéletű atyák úgy tartják, hogy minden ember által végzett rombolás az ember értelmében és szívében kezdődik. A bűn elsötétíti az ember elméjét és megrontja az ember egész belsejét. Ez történt akkor, amikor az édenkertben a kígyó megrágalmazta Istent, és azt mondta, hogy a Mindenható azért parancsolta nekik, hogy ne egyenek a „jó és a gonosz tudásának fájáról”, mert nem akarja, hogy olyanok legyenek mint Ő. Ez volt a nagy kísértés. Azért szegték meg Isten parancsát és ettek a fáról, hogy olyanok legyenek mint Isten.

A bűnbeesés után megváltozott a látásuk. Valami furcsa dolog történt, mert addig Ádám és Éva meztelenségük miatt nem szégyenkeztek egymás előtt, de azután fügefa leveleket szedtek és eltakarták magukat, mintha már nem látták volna egymást elég szépnek. Félni kezdtek Istentől és el akartak bújni előle. Mintha elfelejtették volna, hogy ők Isten képmására lettek teremtve /Ter 1, 27/.

Az isteni kép az emberben időtlen és örökkévaló, amit az ember az örök élet és az Istenhez tartozás zálogául kapott. Olyan ajándék ez, amit az ember megszentségteleníthet, megtagadhat, de teljesen soha el nem veszíthet, és Isten sem fosztja meg tőle. Sőt, Isten magára vette az emberi testet Jézus Krisztusban, azaz megtestesült.

Krisztus Urunk megtestesülésével a bűn által elhomályosult és eltorzult emberi természet megújult. Bármennyire elhomályosíthatja az ember magában az istenképiség valóságát, ez az ikonikus kép nem szűnhet meg, és az embernek megvan a lehetősége, hogy Istenhez visszatérve megtisztítsa az elhomályosult képet, az ikont.

Az ember igazi ikonja Jézus Krisztus az Isten Fia, aki „megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától és emberré lett.” Ő a „láthatatlan Isten képe” /Kol 1, 15/ Míg Ádám és Éva Isten képére teremtetett, addig Jézus önmaga a láthatatlan Isten képe, görögül: ikonja.

Szent Páll apostol ezt írja: „Akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez...” /Róm 8, 29/ Mit jelent ez? Az első ember Isten képére teremtetett, Krisztus pedig, a mennyei őskép. Ez azt jelenti, hogy Ádám az öröktől fogva létező Krisztus képre teremtetett.

Aki mindenfajta istenképiséget le akar rombolni merő irigységből, az az ördög. Ő is részese volt a Mennyországnak, mint szolgáló és tökéletes angyal, de lázadásával kivettetett és ide esett a földre, ahol engesztelhetetlen haragosa lett az embernek is, mert az ember az Isten képét hordja magában és Isten szeretetének tárgya.

Ő, a kígyó fenekedik az ember életére, hadat visel az ember teste ellen is, mert templom az. Ó tudja ezt. Fő támadása arra irányul, hogy elhomályosítsa az emberben az istenképiséget és elfeledtesse az emberrel méltóságának alapját. Fontos munkája „felvilágosítani” az embert halandó voltukról, és hallgatni hallhatatlanságáról. Nagy erőfeszítéssel kívánja a szenvedélyekkel eldugni az ember istenképiségét, hogy aztán feledékenységünket és tudatlanságunkat kihasználva ne az ördögre haragudjunk, hanem embertársainkra, akik bűnös életükkel nehezünkre vannak.

Nagy bajkeverő és hazug. Ne csodálkozzunk, ha ilyen fontos teológiai és antropológiai, azaz emberismereti igazságokat el akar fedni. Mindig talál magának alkalmas személyeket, akik ha nagy befolyással bírnak és hatékonnyá tudják tenni az ördög mesterkedéseit. Így volt ez annak idején is, amikor 717-ben Iszauri Leó császár Szent Germánosz pátriárkának parancsba adta a szent ikonok eltávolítását a templomokból, mondván, hogy azok bálványok. Ő indította el az ikonok elleni őrjöngést, mivel tudatlan ember volt, hiszen korábban szamárhajcsárként és kézművesként működött. Innen kapaszkodott fel Isten engedelmével a birodalom trónjáig. Úgy hírlik, hogy először a zsidók váltották ki benne az ikonok elleni gyűlöletet, amikor még szegény tevehajcsárként közöttük működött, és azok mágikus módon megjósolták neki, hogy császár lesz belőle. Az ikonrombolás munkáját ő kezdte meg, de jöttek utána más császárok is, és hiába zárta le az egyház a vitát zsinattal és állította helyre a hitet és a képtiszteletet, azóta is sok formában és módon zajlik a bennünk élő istenképiség elhomályosítása, külső, ördög által vezérelt világi eszközökkel.

Az eredeti ikon akkor áll helyre minden emberben és kezd „tisztulni”, amikor felismerjük Jézus Krisztusban Isten Fiát. Ez történt Nátánael, az igaz izraelita estében, aki így kiáltott fel Jézus előtt: „Rabbi (azaz: Mester), te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!"(Jn 1, 49)

Ma a hit egyszerű cselekedeteként meghajlunk a szent ikonok előtt, csókkal illetjük azokat, mécseseket gyújtunk tiszteletből előttük, mert valljuk a 843-ban tartott VII. egyetemes zsinat kánonjával: „Aki ikont tisztel, abban a kép által ábrázolt valóságot tiszteli.”

Damaszkuszi Szent János pedig ezt mondja magyarázatként: „Egykor Isten, mivel nem volt teste, sem formája, semmilyen formában nem volt ábrázolható. Mivel azonban Isten testet öltött, és az emberek között élt, megmutathatom azt, ami Istenből látható. Nem az anyagot tisztelem, hanem az anyag Teremtőjét, aki érettem lett anyaggá, aki az anyagban életet öltött, és az anyagon keresztül valósította meg megváltásomat.”

A zsoltáréneklő madár

Benedek Elek meséje

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy istenfélő kegyes király. Ez a király olyan szép templomot építtetett, hogy csudájára jártak a világ minden tájékáról. Kívül-belül ki volt rakva a fala arannyal, gyémánttal, mindenféle drágakövekkel s telepingálva szebbnél szebb képekkel. Hanem mikor felépült ez a szép templom, mégsem volt megelégedve a király. Csak egyszer ment belé, s azt mondta, többet nem is jő el a templomba, amíg valaki el nem hozza a zsoltáréneklő madarat.

Hiszen elhozták volna, de azt sem tudta senki lélek, hogy hol s merre van az a zsoltáréneklő madár. Szomorú volt a király, nem volt sem éjjele, sem nappala. Hiába vigasztalták, nem tudták felvidítani.

Volt a királynak három szép dali fia, s ezek megegyeztek, hogy nem hagyják többet búsulni az apjukat, elmennek hárman háromfelé, s addig vissza sem jönnek, amíg közülük valamelyik a zsoltáréneklő madarat meg nem találja. Mondják az apjuknak, mit akarnak.

– Jól van, fiaim, menjetek, az Isten segéljen.

Feltarisznyálta mind a hármat arannyal-ezüsttel. Adott a háromnak három aranyszőrű paripát, a legszebbeket az aranyszőrű ménesből, s azzal a királyfik útnak eredtek.

Elindult a három királyfi, mentek hetedhét ország ellen, s egyszer csak az út háromfelé szakadt egy kút mellett. A kút előtt lapos kő volt, s a legkisebb királyfi azt mondja bátyjainak:

– No, itt váljunk el egymástól, hanem a gyűrűnket tegyük ez alá a lapos kő alá, s ha ide visszatér valamelyik közülünk, nézze meg a gyűrűket. Amelyiké megrozsdásodott, az bizonyosan nagy bajba került, a másik induljon utána.

A királyfik ebbe belegyeztek. Mind a hárman lehúzzák a gyűrűt (bele volt vágva a nevük is), szépen a lapos kő alá teszik, aztán elbúcsúznak egymástól. A legkisebb királyfi ment kelet felé, a két idősebb nyugat felé. Ezek nem is váltak el egymástól, csak hagyták, hogy jó messze eltávolodjék az öccsük, együtt maradtak, s együtt mentek a zsoltáréneklő madár után.

Táltos volt a kicsi királyfi lova; ezt a királyfi nem is tudta, mikor hazulról elindult. Csak azt várta, hogy a két idősebb királyfi elváljon tőlük, nekirugaszkodott a levegőégnek, egyet ugrott, kettőt szökött, s országokon, tengereken túl volt. Aztán egyszerre csak leszállott egy nagy hegynek az aljába, egy kicsi háznak az ajtaja előtt. Bemegy oda a királyfi, s hát egy olyan öregasszony ül a kemence előtt, hogy az orra a térdét verte. Köszön illendőképpen:

– Adjon Isten jó estét, öreganyám!
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna. Ugyan hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Elémondja a királyfi, hogy miben jár. Azt mondja az öregasszony:

– Hej, édes fiam, én kilencszáz esztendős vagyok, s mindig akartam megszerezni a zsoltáréneklő madarat, de hiába próbáltam. Hát jól van, próbálj szerencsét. A lovadat hagyd itt, adok helyette mást, különbet, mert a tiéddel oda nem jutsz el, ahol a zsoltáréneklő madár van. Három kút mellett mégy el, egy réz-, egy ezüst- s egy aranykút mellett; de azt megmondom neked, hogy akármilyen szomjas légy, se te, se lovad ne igyatok belőlük. Aztán a Vörös-tengeren visz át a lovad. Annak a partján, magas hegy tetején van egy vár, abban lakik a tizenkét fejű sárkány, az őrzi a zsoltáréneklő madarat. Vedd el tőle, ha tudod, az Isten segéljen.

Útnak ered másnap a királyfi az öregasszony táltos paripáján. Repült az, mint a sebes szélvész, de még ennél is sebesebben, s egyszerre csak letoppantott a földre, megállott a rézkút előtt, s mondotta:

– Jaj de ihatnám!
– Nem szabad innunk, édes lovam, sem neked, sem nekem - mondotta a királyfi.
– Nem-e? Dehogynem. Te csak hallgass reám, édes gazdám, s ne az öregasszonyra. Csak igyál te is, ha megszomjúhoztál, s itass meg engem is.

Hát mit csináljon a királyfi, hallgatott a lova szavára.

Merített a rézvederrel, megitatta a lovát. Ivott ő is, s ím abban a szempillantásban kiszökik a kútból egy rézhajú leány, megöleli, megcsókolja a királyfit, s mondja lelkes szóval:

– Áldjon meg az Isten, hogy megszabadítál. Érted voltam rabságban tizenkét esztendeig. Nesze, adok neked egy rézalmát s egy rézvesszőt. Ha rossz ember támad meg, ezzel a vesszővel megvédheted magadat. Ezt az almát pedig tartsd meg emlékezetül.

Többet nem szólt a leány, eltűnt a királyfi szeme elől. Fölpattan a királyfi a táltosra, nekivág az a levegőégnek, repül országok, tengerek, erdők felett, s egyszerre csak letoppan az ezüstkút mellett.

– Jaj de ihatnám! - mondja a ló.
– Hát, ha ihatnál, csak igyál, édes lovam. Én többet nem mondom, hogy ne - s mindjárt vizet merített az ezüstvederrel. Megitatta a lovát, s jót húzott maga is.

Hát abban a pillanatban nyakába szökik egy ezüsthajú leány, öleli, csókolja, mondja lelkes szóval:

– Áldjon meg az Isten, dali szép királyfi, érted voltam rabságban tizenkét esztendeig. Köszönöm, hogy megszabadítottál. Nesze, adok neked egy ezüstalmát s egy ezüstvesszőt. Ha rossz ember támad rád, az ezüstvesszővel megvédheted magad, az almát tedd el emlékezetül.

Nem is szólhatott a királyfi, az ezüsthajú leány eltűnt a szeme elől. Na, felül a táltosra, repülnek tovább, mint a madár, s egyszerre csak letoppan a táltos az aranykút előtt.

– Igyunk ebből is, édes gazdám!
– Nem bánom, igyunk, édes lovam.

Vizet húz az aranyvederrel, megitatja a lovát, iszik maga is, s ím, a nyakába szökik egy aranyhajú leány, öleli, csókolja, s mondja ez is lelkes szóval:

– Áldjon meg az Isten, hogy megszabadítál. Tizenkét esztendeje, hogy rabságban vagyok, szomorú rabságban. Nesze, adok neked egy aranyalmát s egy aranyvesszőt. Ha megtámadnának, védjed magadat az aranyvesszővel. Az aranyalmát tartsd meg emlékezetül, s talán az Isten még hozzám vezérel valaha.

Többet nem szólt a leány, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Felül a királyfi a táltos lovára, egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s éppen a Vörös-tenger fölé ért. Ott ült a tizenkét fejű sárkány a vár tornácában, látta, hogy arra tart a királyfi, s okádta a tüzet mind a tizenkét torkából, s ott mindjárt porrá ég a királyfi, de a táltos hirtelen lemerült a Vöröstengerbe, s tűz nem fogta a királyfi testét. Aztán fölvágtat egyenest a sárkány várába, ott mindjárt összemennek, viaskodnak, egyet suhint a királyfi a rézvesszővel, s négy feje esik le a tizenkét fejű sárkánynak. Akkor veszi az ezüstvesszőt, suhint azzal is egyet, s a sárkánynak megint lehull négy feje. Kapja az aranyvesszőt, de történetesen nem a jobb, hanem a bal kezébe. Suhint vele, s a sárkánynak csak két feje esik le, maradott még kettő. Könyörgött a sárkány:

– Kegyelmezz az életemnek, királyfi, s mindenemet neked adom!
– Nem kell nekem egyebed, csak add ide a zsoltáréneklő madarat.
– Hej, csak azt ne vidd el - mondotta a sárkány -, legalább volna vigasztalóm nagy szomorúságomban.

De hiába, kedvesebb volt az élete, fölvezette a királyfit a szobába, leakasztotta a szegről a gyémántkalickát, abban volt a zsoltáréneklő madár, od'adta a királyfinak. De olyan szépen énekelt ez a madár, hogy a királyfi szíve megreszketett, s a könnye kicsordult belé.

– Na - mondja a királyfi -, most már igazán nem csudálom, hogy az édesapám olyan erősen szomorkodik ezért a madárért.

Elbúcsúzott a sárkánytól, fölpattant a lovára, s nyargaltak visszafelé. A sárkány tűzlángot eresztett utána a két torkából, de már ennek nem volt ereje, csak egy kicsit meglegyintette a királyfi arcát a melegség, föl sem vette, vágtatott tovább, mint a gondolat, s meg sem is állottak, míg a kilencszáz esztendős öregasszonyhoz nem értek.

– No, édes fiam, visszajöhettél-e?
– Vissza, öreganyám, s elhoztam a zsoltáréneklő madarat is.

A madár egyszeriben elkezdett énekelni, s az öregasszonynak a lélegzete is elállott a nagy gyönyörűségtől. Mondta a királyfi:

– Na, öreganyám, köszönöm a hozzám való nagy jóságát, mivel tudjam megszolgálni?
– Ne szolgáld nekem, fiam, semmivel, elég nekem, hogy hallottam a zsoltáréneklő madár énekét. Inkább én adok neked egy kicsi útravalót, mert szükséged lehet rá, amíg hazakerülsz. Nesze, fiam, egy tarisznya arany, vigyázz reá, mert még nagy hasznát veszed te ennek.

Megköszöni a királyfi illendőképpen ezt a nagy jóságot, fölakasztja a tarisznya aranyat a nyereg kápájába, de most már a maga lovára ült, az öregasszonyét otthagyta. Azzal elindultak hazafelé, vágtatott a lova, mint a sebes szélvész, s meg sem állott, míg ahhoz a kúthoz nem ért, ahol a királyfi a testvéreitől elvált. Felfordítja a lapos követ, s hát az ő gyűrűje olyan tiszta, úgy ragyog, mint amikor odatette, de a két bátyjáé olyan rozsdás volt, hogy a rozsdától alig látszott.

Megszomorodott a királyfi, nagyot sóhajtott:

– Istenem, istenem, ezek nagy bajba kerülhettek, de addig meg nem nyugszom, míg élve vagy halva meg nem találom őket.

Elindul a királyfi arrafelé, amerre a bátyjai indultak volt, megy hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön keresztül, s egyszer, amint az országúton mendegélne, látja, hogy két ember húz egy szekeret, egy harmadik ember meg erősen biztatja az ostorral. Jól megnézi a szekérbe fogott embereket, hát azok az ő testvérei.

– Uram, Jézus! - mondja a királyfi -, hát ti hogy kerültetek ilyen nehéz szolgaságba?

A királyfik elmondják, hogy ennek az országnak a királya elfogatta őket, s azóta úgy bánik velük, mint éppen az oktalan állattal, szekérbe fogatja őket.
Ment a királyfi egyenesen a királyhoz. Ott elémondja, hogy a bátyjaiért jött, ki akarja váltani.

– Jól van - mondja a király -, kiadom szívesen, csak fizess értük egy tarisznya aranyat.

Hej, csak most látta a királyfi, milyen jó volt, hogy az öregasszony egy tarisznya aranyat adott neki. Ott mindjárt kiönti az aranyat, de abban a szempillantásban bejön a királykisasszony, nagyot sikolt, a királyfi nyakába szökik, s mondja:

– Ez a királyfi szabadított meg engem, édesapám!
– Na - mondja a király -, ha ez szabadított meg, édes leányom, akkor a bátyjait én is szabadon bocsátom. Vedd vissza a pénzedet, fiam, nem kell, hanem a leányomat, ha tetszik, neked adom.

Mondja a királyfi:

– Köszönöm nagy jóságát, felséges királyom, de nekem elébb haza kell menni az édesapámhoz.

Aztán visszajövök, s megtartjuk a lakodalmat.

Elbúcsúzik a királyfi a királytól, el a mátkájától, megígéri, hogy visszatér három hét múlva, ha az Isten is úgy akarja, s azzal elindult hazafelé. Mentek vele a bátyjai is. Adott alájuk a király két szép paripát, nem kellett, hogy menjenek gyalogszerrel. Útközben a királyfi elbeszélte a bátyjainak, hogy s mint szerezte meg a zsoltáréneklő madarat. De bezzeg elfogta az irigység őket, szégyellték, hogy az öccsük viszi haza a madarat, ők nem tudtak semmire sem menni, de sőt inkább szolgaságba kerültek. Azt mondja egyszer az idősebb királyfi az öccsének:

– Add ide, öcsém, azt a madarat, eleget vitted már te, hadd vigyem én is egy keveset.

A királyfi nem gondolt semmi rosszat, odaadta a madarat.

Mondja a középső királyfi is:

– Ejnye, öcsém, add ide már azt a tarisznyát, hadd vigyem én is, nehéz lehet neked.

Jól van, od'adja a királyfi azt is. Továbbmennek, aztán egy helyen letelepednek. Volt a tarisznyában étel is, ital is, amit a királykisasszony rakott belé. Elkezdenek falatozni az idősebb királyfik, de a kisebbnek egy falást sem adtak, pedig olyan éhes volt, hogy zöldet, vöröset látott. Kérte a bátyjait:

– Adjatok nekem is valamit!

Mondták a bátyjai:

– Adunk, ha megengeded, hogy mind a két szemedet kiszúrjuk.
– Hát szúrjátok ki, ha rávisz a lelketek - mondá a királyfi -, csak adjatok ennem.
S
a gonosz lelkű legények csakugyan kiszúrták az öccsük szemét, úgy vetettek neki egy falás kenyeret. Második alkalommal a két karját vágták le, s azután dugtak a szájába egy falás kenyeret. Hanem, gondolták, így mégsem vihetik haza az öccsüket, s amint éppen egy tó mellett haladtak, megfogták, belevetették a tóba, s azzal tovább vágtattak.
Hiszen ha tudták volna, miféle tóba dobják, bizony nem dobták volna bele, mert annak a tónak csudavize volt. Amint beléesett a királyfi, kinőtt mind a két karja, aztán kimászott a tó partjára, ottan égi harmat hullott a szemére, s egyszeriben megjött a szeme világa.
Mármost mit csináljon, hazamenjen-e, vagy visszatérjen a mátkájához. Sem ide nem ment, sem oda nem ment. Amint mendegélt a réten, találkozott egy disznópásztorral, beállott melléje inasnak.

Ezalatt a bátyjai hazaértek, s nagy kevélyen átaladták az apjuknak a zsoltáréneklő madarat. Vitték a madarat a templomba mindjárt, de hiába vitték, olyan volt, mint a néma, nem szólalt meg. Összehívatja a király az ország bölcseit, s kérdi tőlük, vajon miért nem szól ez a zsoltáréneklő madár. Azt mondja a legöregebb bölcs:

– Azért nem szól, felséges királyom, mert aki elhozta a helyéről, nincsen itt.

Hívatja a király a fiait.

– Ki hozta ezt a madarat?
– Mi hoztuk, édesapám, hát ki hozta volna. Hiszen már mondottuk, hogy szegény öcsénk meghalt az úton.
– Már én csak azt mondom - ismételte az öreg bölcs ember –, hogy azért nem szól a madár, mert nincs itt, aki a helyéről elhozta.

Megharagszik a király, s haragjában tömlöcbe vetteti a bölcset. De hiába haragudott, hiába bosszankodott, mégsem szólalt meg a madár.

Aközben a kicsi királyfi egyet gondolt, s otthagyta a disznópásztorságot. Eljött haza, az apja udvarába, s beszegődött a kukta mellé inasnak. Egyszer egy vasárnap elkéredzik a kuktától a templomba, s hát hallgassatok ide! - amint a templomba belép, megszólal a madár, s énekel olyan szépen, hogy minden embernek kicsordult a könny a szeméből a nagy gyönyörűségtől.

Hívatja a király a bölcseket, s kérdi:

– Ugyan mondjátok meg, miért szólalt meg a madár?

Azt mondja egy bölcs:

– Azért, felséges királyom, mert aki elhozta a madarat, ott volt a templomban.
– Ej, hogy tudsz olyat mondani, mikor a fiaim nem is voltak a templomban! - kiáltott a király, s nagy haragjában tömlöcbe vettette a második bölcset is.

Na, elkövetkezik a harmadik vasárnap, s a király megparancsolja, hogy amikor a nép bejött a templomba, az ajtót zárják be, hogy senki ki ne jöhessen. Elmegy a királyfi is az ő kuktainas gúnyájában, s mikor a madár énekelt egyet, ki akart jönni, de elejbe állnak, s viszik a király elé. Kérdi a király:

– Miért akartál kijönni a templomból?
– Azért, felséges királyom, hadd lássad, hogy nem a két idősebb fiad hozta el a zsoltáréneklő madarat.
– Hát ki hozta el?
– Elébb ereszd ki a tömlöcből azt a két bölcset.

Jól van, a király kiereszti. Azt mondja mostan a kicsi királyfi:

– Maradt-e gúnyája a legkisebb fiadnak, felséges királyom?

Mondja a király:

– Hogyne maradt volna.
– Hát hamar adj egyet belőle, s akkor megtudod, hogy ki hozta el a madarat.

Felöltözik a kicsi királyfi a maga gúnyájába, aztán úgy megy a király elé, s hát, uramteremtőm, csak kétfelé nyílik a király két karja, az ő édes fiát öleli, csókolja.
No, most már megtudta a való igazságot. Még azokat a rozsdás gyűrűket is megmutatta a királyfi. Szörnyű haragra gerjedett a király, hívatta az idősebb két fiát, s el akarta pusztítani szörnyű halálnak halálával mind a kettőt.

Mondotta a kicsi királyfi szelíden:

– Ne bántsd őket, édesapám, nem tudták, hogy mit cselekszenek.

No, ha nem is halatta meg a két királyfit szörnyű halálnak halálával, az országából kikergette. Hanem a kicsi királyfi utánuk szaladott, s a rézalmát s a rézvesszőt az egyiknek, az ezüstalmát s ezüstvesszőt a másiknak adta, hadd menjenek azzal, hátha megtalálják a rézhajú s ezüsthajú kisasszonyt, s ők is boldogulnak, ahogy lehet. Aztán ő is felkerekedett, meg sem állott, míg a mátkájához nem ért. Hét nap s hét éjjel állott a lakodalom, akkor tojáshéjba kerekedtek, a Küküllőn leereszkedtek, s meg sem állottak, míg haza nem kerültek.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.