Inaszakadt Vasárnapja – 2012

Jn 5, 1–15
Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett). Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: "Akarsz-e meggyógyulni?" A beteg így válaszolt neki: "Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem." Jézus azt mondta neki: "Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!" És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: "Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat." Ő így válaszolt nekik: "Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!" Megkérdezték tőle: "Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj!?" De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: "Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled." Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította.

Elmélkedés

Kereszténységünk Krisztus-követést jelent, amit egyházi hagyományunk szerint ünnepeinkkel, böjtjeinkkel, szentek ünneplésével élünk meg.

Ennek a gondolatnak a jegyében, a húsvéti ünnepkör feléhez érve és mint örvendetes zarándokúton haladva, látjuk, hogy liturgikus szövegeink miként értelmezik az „inaszakadtról” szóló evangéliumi szakaszt.

A Betezda fürdő oszlopcsarnokában járó Jézust, a vecsernyei sztihiráinkban, a megtalált Messiás örömével köszöntjük és „élet forrásának”, „gyógyulás forrásának” nevezzük.

Miközben mi így dicsőítjük, az evangéliumi szakaszban a zsidók nem látják Jézusban a Szabadítót, de még a bénán fekvő ember sem mond olyasmit, amit mi megénekelünk Róla szertartásainkban. Esti énekünk így fogalmaz a béna által: „El nem temetett halott, az inaszakadt, látván téged fölkiáltott: Könyörülj rajtam Uram, mert az én ágyam koporsó gyanánt szolgál nekem...” *

Egy másik vecsernyei sztihiránk pedig tudni véli: „...az ünnepszak közepe lévén, talált ott Krisztus egy harmincnyolc év óta sínylődő beteget...” **

Nem az evangéliumi szakasz szerint volt az ünnepi időszak közepe, hanem most van, mi üljük ünnepünk félidejét. A béna nem ismerte az Urat, hogy ő Úrnak szólítsa, de mi Úrnak ismerjük Krisztust, minden gyógyulás forrásának.

Azért vallja meg mindezt az Egyház, mert ismeri az Urat, és talán sokan vannak, akik az Egyház tagjaiként hasonló reménytelenségben várják a szabadítást. Liturgikus szövegeink szerint, mint „élő halottak”, várják az Élet Urát.

Egyszer egy neves pszihológust megkérdeztek, hogy mi okozza a legnagyobb szenvedést a ma emberének. Válasza a következő volt: az egyedüllét.

Valóban az elhagyatottság, a környezet közönye, a legközelebbi hozzátartozók érdektelensége a szenvedések vagy az örömök idején, komoly szenvedéssel, lelki fájdalommal járnak. A béna válaszában is ott van ez az érzés, amikor Jézusnak így válaszol a feltett kérdésre: „Uram, nincs emberem, aki, amikor felkavarodik a víz, bevigyen engem a tóba. Mire pedig én odaérek, más megy be előttem.” /Jn 5, 7/ Ugyan, hogy menne ő oda ágyhoz kötött bénaként? Hogyan érinthetné a csodatevő vizet segítség nélkül?

Mi jut eszünkbe erről a mozzanatról? Mi jut eszünkbe a csodatevő vízről?

Látjuk az Egyházat, amint vízből, a keresztségből születik, a Szentlélek erejéből lábra áll és elindul tanúságot tenni.

A húsvéti ünnepkör közepén járva, közeledve a Pünkösd ünnepéhez, látnunk kell az evangéliumi szakasznak ezt a vetületét is.

A Szentlélek eljövetele a Pünkösd, amikor tűznyelvek formájában leszáll a Szentlélek a tanítványokra, és mindenféle nép a maga nyelvén hallja dicsőíteni Istent. Az történik, ami később meg is valósul, hogy minden nemzet nyelvén hirdetni fogják az evangéliumot.

Az Egyház feladata lesz ez, hogy a Krisztus nélküli halott emberiséget életre keltse, hogy az Egyház legyen az az ember, aki a reménytelenséget és kétségbeesést megszünteti azzal, hogy ahhoz viszi a szenvedőt, aki így szólt mindannyiunkhoz: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket.” /Mt 11, 28/

Ez a fáradt és terhet hordozó, akár én is lehetek, mint az a béna is, akit a bűn megkötözhet annyira, hogy szinte felállni sem tudok. Csak a vágy van meg, hogy jó lenne elindulni Krisztushoz. A lelki betegség és megkötözöttség miatt, azonban, csak kívánság, óhaj marad minden.

Ismerős számunkra ez az érzés? Mi mire vagyunk képesek Isten nélkül? Tehetünk akár egy lépést is az életszentség irányába Krisztus segítsége és a Szentlélek kegyelme nélkül?

Vajon nem ezt akarja megfogalmazni a ma énekelt konták is: „Uram, mindenféle bűnök és helytelen cselekedetek folytán, szörnyen ellankadt lelkem emeld föl a te isteni pártfogásod által, mint hajdan az inaszakadtat is fölemelted...”

Hajdan csoda történt a Betezda fürdőnél, de ami akkor történt, megtörténhet ma is. A béna akkor még nem ismerte az Urat, mi viszont ismerjük és szeretjük.

Akkoriban meggyógyította az Úr a bénát és figyelmeztette: „Íme, meggyógyultál, többé már ne vétkezz, nehogy valami rosszabb történjen veled.” /Jn 5, 13/ Mi már azt is tudjuk, hogy a testi betegségnél rosszabb állapot a halálos bűn állapota, az Isten nélküli élet, a rosszban való megátalkodottság, a bűnbánat hiánya, Isten hívó szavával szembeni makacsság.

Tudjuk, és ezért beszélünk Krisztusról, ezért Vele vigasztalunk és ezért Hozzá fordulunk, ha erőnket meghaladó terhet érzünk tagjainkban és szívünkben.

* Inaszakadt Meggyógyításának Emléke, szombat esti zsolozsma sztihirája
** u.o.

A kővé vált királyfi

Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné. Nem született gyermekük, bármit tettek, bárhogy imádkoztak. Egyszer végre mégiscsak lett egy fiuk. A király nagyon szerette a fiát, és nagyon féltette. Csináltatott jó kőművesekkel egy nagy, magas tornyot, s oda bezárta a fiát, s az onnan ki nem jöhetett. Ott üldögélt a királyfi a toronyban, unatkozott. Nem lovagolhatott, nem játszhatott, nem csinálhatott semmit.. De a Nap minden reggel bekukkantott a torony abla kán. Megpróbálta felvidítani, rámosolygott, minden áldott reggel őrá vetette első sugarait.

Hanem a királyfi észre se vette a Napot, egyszer sem nézett rá.

Végül a Nap megbántódott megharagudott: Kedves vagyok hozzá, sugaraimmal cirógatom, ő meg rám se néz!'” Haragjában egy reggel átdöfte a királyfit sugarával, és kővé változtatta.

Nagy volt a szomorúság a király palotájában, sírt mindenki, próbáltak segíteni a királyfin, de nem lehetett. A királyfi csak feküdt, mint a kő. Nappal így, kővé váltan, éjjel pedig elevenen volt, felkelt, járt-kelt. Reggelre aztán újra kővé dermedt.

Volt néki egy kisfia, aki ügyes legény volt, mindig helyén volt az esze. Egyszer megkérdezte az anyját:

– Édesanyám, mondja meg nekem, hol van édesapám?

Sírt az anyja, de bevitte a szobába, s megmutatta neki a kővé vált királyfit.

– Itt van fiam, ez a te édesapád.
– Nem lehetne-e segíteni édesapámon, édesanyám?

Azt mondta neki az anyja:

– Kedves fiam, úgy mondják, hogy csak a Nap anyja segíthetne, mert egyedül ő tudhatja meg a Naptól, hogyan lehet életre kelteni apádat.
– Én elmegyek hozzá, édesanyám! – mondta a fiú – Útra kelek, megkeresem a Nap anyját. Megkérdem, mit tegyünk nagy bajunkban.

Felöltözött egyszerű ruhába és ment.

Egyszer, ahogy ment, parasztokat látott dolgozni a mezőn. Az ekéjük elé ökrök voltak fogva, azokon minden szerszám csupa vasból. De szegények alig vánszorogtak, s hiába hajszolták a parasztok, csak nem haladtak, nem ment a szántás.

Köszönt nekik a legényke.

– Adjon Isten!
– Neked is – felelték a parasztok.
– Segíthetek-e valamiben?
– Hová-merre tartasz? – kérdezték tőle.
– A Nap anyjához megyek - és elmondta, mi járatban van.
– Ha segíteni akarsz rajtunk, kérdezd meg tőle, miért nem tudjuk felszántani a földünket. Kínlódunk vele, de csak egy helyben topogunk.
– Jól van, megkérdezem.

Egyszer csak egy nagy juhnyájjal találkozott, a birkák mind alig vánszorogtak, földig csüngött a gyapja mindnek. A birkapásztorok már mind el voltak nyűvődve, mert hiába hajtották az állatokat, nem haladtak. Köszöntötte őket a legény:

– Üdvözlet nektek! Nem segíthetek-e valamiben?
– Hová-merre tartasz? – kérdezték a pásztorok.

Elmondta nekik is, mi járatban van.

– Hát, ha segíteni akarsz rajtunk, kérdezd meg a Nap anyját, mit csináljunk a juhaink kal?Alig tudnak mozogni és bennünket is halálra fárasztanak.
– Jól van, megkérdezem.

Ahogy ott ment, mendegélt, egy csudálatosan szép szarvast pillantott meg az út közepén. A szarvasnak olyan nagy, olyan nehéz agancsa volt, hogy fel sem tudta emelni a fejét. Odalépett a legény a szarvashoz, megkérdezte:

– Mi történt veled, szarvas? Segíthetek-e rajtad?
– Nagy az én bajom! Olyan nagyra megnőtt az agancsom, hogy tapodtat se tudok mozdulni. Ha megtalálod a Nap anyját, kérdezd meg, mitévő legyek?
– Jól van, megkérdezem – válaszolta – de meddig ér az agancsod?

– Fel, egészen az égig – felelte a szarvas.
– Felmehetek-e rajta az égbe?
– Menj, ha nem félsz.
– Én nem félek semmitől. Azzal meg ragadta a szarvas agancsát és mászni kezdett felfelé, míg végül felért az égbe.

Elindult az égben, kereste a Nap anyjához vezető utat. Dörgött az ég, villámok cikáztak, de nem félt, ment.

Végül egy aranypalota elé érkezett, az ablakán egy öreganyó könyökölt ki: a Nap anyja.
– Mi szél hozott, fiacskám? Mi járatban vagy?

Elpanaszolta neki mi járatban van, elmesélt mindent.

– Megpróbálok segítségedre lenni, fiam – mondta az öregasszony.

Azzal ráfújt, rózsagyökérré változtatta, nehogy a fia kárt tegyen benne, ha hazajön. Már jött is a Nap, fényes lángszekéren.

– Gyere fiam, ülj le, beszélgessünk. Te egész nap fenn jársz az égen, nézed a földet. Mesélj valami érdekeset.
– Mit meséljek kedves anyám? – mondta a Nap. – Na, mondok egyet. Volt egy király, annak meg egy fia. Kővé változtattam, mert bárhogy szerettem, cirógattam, rám se nézett.
– És most örökre úgy marad? – kérdezte az öreganyó.
– Nem életre lehet kelteni. Ha visz neki valaki a reggeli mosdóvizemből és meghinti vele, újra olyan lesz, mint a többi ember.
– Mit láttál még a földön? – kérdezte tovább az anyja.
– Láttam egy sereg ostoba parasztot. Vasszerszámmal szerelték fel ökreiket, nem bírják. Ha szíjból készítenék a hámot, fából a jármot, csak az eke lenne vasból: egyszerre könnyebben húznának az ökrök.
– No, aztán mit láttál még? – kérdezte az öregasszony.
– Láttam még egy sereg ostoba pásztort – mondta a Nap. – Szerencsétlen juhaikat sohase nyírják meg. Ha megtennék, a juhok újra fürgék lennének, őnekik meg gyapjúból lenne sok.
– Láttam még mást is – folytatta a Nap. – Láttam egy szarvast. A szarvas nem tud elmozdulni a helyéről. Ha megmosdana friss májusi vízben, elhullana az agancsa. Maga megkönnyebbülne, az agancsából pedig sok hasznos holmit készíthetnének emberek.

Elálmosodott a Nap. Lefeküdt és aludt. Reggel felkelt, megmosakodott, aztán újra elindult az útjára.

A Nap anyja kezébe vette a rózsagyökeret, ráfújt, s megint ott állt előtte a legény.

– Hallottad amit a Nap mondott? – kérdezte az anyóka.
– Hallottam – felelte a legény.
– Fogd hát, itt a Nap mosdóvize, hintsd meg vele az apádat. Útközben pedig mondd el akiknek kell, amit a Naptól megtudtál.

A legény úgy is tett. Leereszkedett a földre, elmondott mindent. S hát, uramfia, úgy lett minden, ahogy a Nap mondta.

A szarvas agancsa lehullott, a juhok megkönnyebbültek, a parasztok felszántották a földeket.

Otthon egyenesen kővé vált apja szobájába ment, meghintette a bűvös vízzel, s apja nyomban talpra ugrott. Ölelték egymást mindnyájan, aztán három nap, három éjjel vigadoztak.

Aranyalma pottyanjon a tenyerébe, aki ezt a mesét meg hallgatta.

(grúz népmese nyomán)