Húshagyó vasárnap – 2012

Az utolsó ítéletről

Mt 25, 31-46

Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára.

Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.

Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok,jövevény voltam, és befogadtatok,mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.

„Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.

És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.

Elmélkedés

Minden Szent Liturgián elmondjuk a „Hiszekegyet” és a hitvalláson belül megvalljuk a következőt is: „Várom a holtak feltámadását és az örök életet.”

Itt a földön sok olyan dolog van, ami nem úgy működik, ahogy szeretnénk. Van halál és szenvedés, sok könnyet nem tudunk letörölni, sok igazságtalanságot nem tudunk megváltoztatni. De az Egyház arra tanít bennünket, hogy nem lesz mindig így, egyszer minden megújul, Isten eredeti terve szerint átalakul. Ezt fejezi ki a hitvallásnak ez a mondata: „Várom a holtak feltámadását és az örök életet.”

Végül tehát minden jóra fordul, ahogy a régi népmesékben a mese végére mindenki célba ér, mindenki megkapja a maga jutalmát. A jó valami jót, a rossz a rosszat, vagyis helyreáll az igazság.

Aki ezt helyreállítja nem más, mint az emberré lett Szeretet, az Atya Fia, Aki mindenkitől meg fogja kérdezni, hogy a legnagyobb hivatást a szeretetet, hogyan élte meg.

Amikor ítéletet ül, mint bíró és király, akkor a testi és lelki irgalmasság cselekedetei alapján fogja elválasztani a jókat és a gonoszokat.

Ami megdöbbentő, az az, hogy minden jó és minden rossz, a Neki tett jót és a Neki okozott fájdalmat jelenti.

Aki elmondja a Hitvallást, az azt vallja meg, hogy tudja kinek szolgál, kivel tesz jót, és mi várható élete végén. A hitvallás minden szava súlyos alap, ami egy szebb és biztonságosabb emberi életet kell eredményezzen, hogy példáját követve könnyebben tudjanak hinni mások is Jézus Krisztus evangéliumában, és meggyőződjenek arról, hogy vár ránk az örök élet.

Addig nincs más dolgunk, mint megélni alázatosan hitünket.

Egy szent életű atyától egyszer megkérdezték az evangéliumi szakasz kapcsán, hogy kik a juhok és kik a kecskék. Az öreg szerzetes így válaszolt: „A kecskék az én vagyok, a juhokat pedig csak Isten ismeri.”

Ez a gondolkodás bölcs, mert nem hasonlíttat, és méreget embereket, nem is bízik saját igazságosságában, csakis attól tart, hogy nem éli meg a szeretetet úgy, ahogy Isten neki lehetőséget ad.

Ez legyen a mi álláspontunk is, és maradéktalanul lássunk hozzá a szeretet megéléséhez, mint akik tudják, kinek is szolgálnak.

Angyalbárányok

magyar népmese

Volt egy szegény asszonynak három fia, akik közül a két nagyobbik nagyon lusta volt. Elküldte az anyja a legnagyobbik fiát, keressen szolgálatot, mert már nincs egy betevő falatjuk sem. Szegények voltak nagyon. Nagy duzzogva útnak indult a fiú. Útközben találkozott egy öregemberrel:

– Hová igyekszel, édes fiam?
– Szolgálatot keresnék öregapám uram, ha találnék valahol.
– Akkor csak maradj mindjárt nálam! - mondta a jószívű öregember. - Énnálam csak három napig tart az esztendő. Van egy juhnyájam, azt kell mindennap a legelőre hajtanod. Ha megindulnak, mindenütt a nyomukban járj, ne tereld őket vissza, csak menj mindig amerre ők vezetnek. Itt van egy kis ládika, ebbe hozz haza egy csomót abból a fűből, amiből majd a bárányok legelnek. Itt meg egy kis üveg, ebbe hozz abból a vízből, amiből isznak. Én mindennap megnézem, hogy milyen fűből esznek, s miféle vízből isznak.

A fiú megígérte az öregnek, hogy mindent rendben elvégez. Másnap reggel kihajtotta a juhokat legelni. Ment a nyáj szépen magától a legelőre. De a friss, zsenge fűből egyet se harapta. Egy szelíd kisbárány mindig a fiú oldalához szegődött, s néha-néha hozzádörzsölte az oldalát. A legény durva volt, oldalba lökte szegényt, s káromkodott:

– Eredj innen, rusnya állat! Még belém rázod a kullancsokat!

Nemsokára egy rozzant hídhoz értek, aminek se karfája, se deszkája nem volt, csak egy vagy két gerenda feküdt az oszlopokon. A bárányok átmentek a rossz hídon. Legutoljára maradt a legszelídebbik, s mintha bíztatná pásztorát, hogy csak belé fogódzkodjék, egészen hozzáment, ránézett, hogy csak jöjjön vele. De a lusta fiú dünnyögve fordult vissza:

– Hadd menjenek ezek a bolond állatok, ha úgy tetszik őkelméknek, én bizony nem akarok arról a rossz hídról lehemperegni.

Egy idő múlva jöttek a bárányok szép rendben vissza, s hazafelé tartottak.

– No, most mit csináljak? - gondolta magában a fiú. - Milyen füvet tegyek a ládikába, milyen vizet az üvegcsébe, mikor ezek a bárányok egy harapást sem ettek, egy kanálnyit sem ittak?

Kapta magát, tett valami füvet a kis ládába, s merített egy forrásból az üvegcsébe, azzal indult a nyáj után. Kérdezte otthon az öregember:

– No, édes fiam, hát megjöttél a nyájjal? Hadd lám, milyen füvet ettek, s milyen italt ittak?

Odadta a fiú a kis ládát és az üveget. Az öregember a megcsóválta a fejét:

– Jaj, fiam, te nem abból hoztál, amiből ezek ettek-ittak. Holnap majd csak abból hozz ám.

Második nap újra kihajtota nyáját a lusta fiú. Megint úgy tett, mint tegnap. A szelíd kisbárányt megint elkergette az oldalától, s nem ment utána a bárányoknak a hídon túl. Ott várta őket a hídfőnél, míg vissza nem jöttek. Akkor aztán újra tett valami füvet a ládikájába, s a folyóról vizet merített az üvegcsébe, azzal hazahajtotta a bárányokat, úgysem kellett azoknak egy harapás fű sem, s a vízre sem néztek rá. Az öregember megint csak a fejét csóválta. Harmadik nap is csak úgy tett a lusta pásztor, mint az első kettőn. Aznap este azt mondja neki az öregember, mikor hazaérkezett:

– No, édes fiam, kitelt a szolgálatod, hát mit kívánnál bérbe: egy tál aranyat, vagy a lelked üdvösségét?

A fiú nem sokáig gondolkozott.

– Adja ide kend azt a tál aranyat.

Az öregember előhozott egy tál fényes aranyat, s a fiú szűrujjába töltötte. Másnap reggel a fiú alig várta, hogy megvirradjon és hazaindult. Útközben befordult egy kocsmába. Evett-ivott kedvére. Addig ivott, amíg lerészegedett. Akkor mind kivették a szűrujjából az aranyat az ivópajtásai, őt meg otthagyták. Olyan üres kézzel ment haza, mint amilyennel elment.

Második fiát is elküldte a szegény asszony szolgálni. Az sem volt jobb a bátyjánál. Ő is ugyanúgy járt az öregember bárányaival. Ő is egy tál aranyat kért az öregtől bérnek a három nap elmúltával. Bement ő is a kocsmába mikor hazafelé ment, s mind elkártyázta a sok szép aranypénzt. Ő is üres kézzel ment vissza az anyja házába. Szomorkodott a szegény asszony, hogy miből tartsa már ő a gyermekeit, ha mindenük elfogy, s ha a két nagyobb fia sem keres egy árva garast sem? Legkisebb fia vigasztalta:

– Ne sírjon, édesanyám, majd elmegyek én szolgálni.

Az anyja marasztalta:

– Édes fiam, ne menj még, hiszen olyan nagyon kicsi vagy!

De a kisfiú csak elment egy reggel. Amint ment, mendegélt, találkozott ő is az öregemberrel.

– Hová, hová, édes fiam?
– Szolgálatot megyek keresni édes öregapám uram. Szegény édesanyám majd meghal már éhen, alig van egy betevő falatja. Segíteni szeretnék a nyomorúságos életén.
– No, te jó fiú vagy, látom - mondja az öregember. - Szívesen a szolgálatomba fogadlak. Ha akarod, maradj nálam, nem lesz semmi bajod.

A fiú elment az ősz emberrel. Mondta az öreg neki:

– Édes fiam! Nem lesz más dolgod, csak a juhocskáimmal a legelőre menni. Nálam pedig három napból áll az esztendő, nem kell tovább szolgálnod. Itt van egy kis ládika, tedd a szűröd ujjába, meg ezt a kis üveget is. A ládikába tégy abból a fűből minden nap, amiből a bárányaim esznek, az üvegbe pedig meríts abból az italból, amit isznak. Érted?
– Igenis, értem - mondta a kisfiú.

Mikor másnap a bárányokat a mezőre hajtotta, a szelíd kisbárány, szüntelenül az oldala mellett sündörgött, s kedveskedve dörgölőzött hozzá. A kis pásztor nagyon megszerette a báránykát, simogatta, cirógatta. Mikor a régi, rozzant hídhoz értek, a bárányok egymás után szépen átmentek a gerendán. A kisfiú megijedt, hogyan tud ő majd azon átmenni. A kisbárány biztatólag nézett rá, s megszólalt:

– Ne félj, ne félj, édes kis pásztorom! Csak fogódzkodj meg a gyapjamba, majd átvezetlek én.

A kisfiú megfogadta a bárányka szavát. Gyapjába fogódzott, s nagy vigyázva szerencsésen átment a hídon. A bárányok mindig mentek, mentek, úgy, hogy a kis pásztor nem győzött eléggé csodálkozni rajtuk, mert se nem ettek, se nem ittak. Egy idő múlva egy kis kápolnához értek. Ott a bárányok mind átváltoztak angyallá. Ámult, bámult a kis pásztor, lekapta a kalapját, s alig mert rájuk nézni. Az angyalok mindnyájan a kápolnába léptek. Egy szép angyal, őt is bevitte. Ő volt az a kisbárány, aki az oldalához dörgölőzött, aki a hídon átvitte. Az angyalok az oltár elé térdeltek, egy pap ostyával és borral megáldoztatta őket, s a kisfiúnak is nyújtott. A kisfiú ládikájába is tett egy ostyát, üvegcséjébe pedig szentelt bort. Azután kimentek mindnyájan a kápolnából. Az angyalok újra megrázkódtak, s újra bárányokká változtak át. A fiúcska levett kalappal, ájtatosan ballagott utánuk . A rossz hídnál megint átsegítette az a szép kis szelíd bárány, az a szép angyal. Mikor hazaérkezett, kérdi az öregember:

– No, kedves fiacskám, hoztál a fűből, meg a vízből, amit a bárányok ettek és ittak?
– Jaj, édes öreg apámuram - mondja a kisfiú -, nem bárányok azok, hanem valóságos angyalok!

Ekkor elbeszélte, miket látott. Azután odaadta a ládikát és az üvegcsét az öregnek, hogy olyat ettek és ittak az ő bárányai, ami azokban van. Az öregember mosolygott.

– No, kedves fiacskám, látom, hogy te derék, becsületes fiú vagy. Teljesítetted a kötelességedet. Most válassz: egy tál aranyat kérsz-e béredül, vagy a lelked üdvösségét?
– Isten látja lelkemet, édes öregapám: a tál aranyat is szeretném, mert földhöz ragadt szegények vagyunk, de a lelkem üdvösségét még jobban szeretem. Én azt választom.
– Jól választottál, édes fiam! - mondja a jó öregember. - Mivel a lelked üdvösségét előbbre tetted a földi kincsnél, megérdemled, hogy abból is juttassak neked; mert nekem minden hatalmamban áll: én vagyok az Isten.

A fiúcska térdre borult előtte. A Jóisten pedig három tál arannyal töltötte meg a szűre ujját, s áldásával bocsátotta útnak hazafelé. Otthon aztán nem fájt többet az édesanyjának a feje, mert a sok kincsből holtuk napjáig boldog életet éltek.