Első (nikeai) zsinat atyáinak emléke

Jn 17,1-13
E szavak után Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: "Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon. Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te is dicsőíts meg, Atyám, magadnál: részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett.

Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak, s nekem adtad őket, és megtartották tanításodat. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van. A tanítást, amit kaptam tőled, továbbadtam nekik. El is fogadták, s ezzel valóban elismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid – hiszen ami az enyém, az a tied, s ami a tied, az az enyém –, és én megdicsőültem bennük. Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, így beteljesedett az Írás. Most visszatérek hozzád, ezeket pedig elmondom a világban, hogy örömöm teljesen az övék legyen.

Elmélkedés – Pünkösdre készülődve

Pünkösdre készülődve érdemes elgondolkodni mindazon, amit az Atyától kaptunk, amikor elküldte Fiát, a mi Urunkat Jézus Krisztust.

Fontos megtennünk ezt a lelki összegzést, nehogy visszasüppedjünk a hétköznapok megszokott szürkeségébe, és a körülöttünk levő világ anyagiasságát kontroll nélkül magunkra engedjük.

Azért is végig kell gondolnunk Isten irányunkba kifejezett jóindulatát, mert könnyen a hálátlanság bűnébe esünk, miközben Isten viszonzást vár.

Újra és újra tudatosítani kell magunkban Isten üdvözítő szeretetét, nehogy csúnyán viselkedjünk Krisztussal szemben, aki testi és szellemi életünket megújítani, helyreállítani akarja, és örökléttel akar bennünket felruházni. Ezen felül személyes titkaiba is beavat, mert Isten Szent Lelkének elküldésével felfedi Országának igazi valóságát, amit a Szent Liturgiában szemlélünk.

Vigyázzunk, nehogy csak akkor akarjuk Őt, amikor bajban vagyunk! Nehogy csak rövid felüdülést akarjunk a bűn szövevényes világába belefáradva, miután szeretetlenül és Isten nélkül éljük tovább életünk hétköznapjait! Ne csak letudjuk a vasárnapi Szent Liturgiát, hanem egész héten Istent és embertársainkat szeretve készüljünk a Vele való találkozásra a templomban!

Akarjunk olyan adományokat is Istentől, amelyek nem ideig-óráig valók, hanem olyanokat akarjunk, ami az örök életre szólnak!

Tárjuk fel Isten előtt rosszaságainkat a gyónásban: egoizmusunkat és minden rosszindulatunkat, hogy megtisztulva vehessük az örök életre szóló eledelt, a mi Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus testét és vérét!

Adjuk oda magunkat Neki! Adjuk oda Istennek bűneink elleni küzdelmünket, hogy kegyelmet kapjunk! Az emberi szív csak akkor fogadhatja be a Szentlelket, ha megtisztul. Amit először oda kell adnunk Istennek, azok a bűneink.

Pünkösdkor nagy kegyelmet kapunk, mert a Vigasztaló jön el hozzánk, aki az Atyától származik és Krisztus Urunk küldi el nekünk.

Azért jön, hogy Isten konkrét színe látása helyett, jelenlétét érezhessük mindaddig, amíg el nem jön az a pillanat, amikor Isten előtt állhatunk.

Azért jön, hogy meggyőzzön bennünket a végidő valóságáról, mert nekünk csak addig van időnk itt a földön: amíg dobog a szívünk és lélegzünk. Ezt a kis időt azonban töltsük úgy, ahogy Isten akarja; az Ő jelenlétében és szeretetében!

Azért jön, hogy megerősítse hitünket és más látást is adjon, mint amit szemünk tár elénk. Hogy lássuk egymást, és egymásban Krisztust. Hogy összegyűjtsön bennünket egy közösségbe, ahogy a Jó pásztor összegyűjti a juhokat. Az összegyülekezésünk Isten országának konkrét jele, a Szentlélek titokzatos munkájának eredménye.

Azért jön, hogy az eljövendő Országot láthatóvá és jelenlévővé tegye számunkra.

A Szent Liturgia ezzel kezdődik: „Áldott az Atya és Fiú és Szentlélek Országa..!” Megáldja a pap Isten Országát, ami a végső időknek képe. Ezután liturgikus mozgással, imákkal, megjelenítjük, mintegy „titkosan ábrázoljuk”, ami olyan konkrét valóság, hogy a végén az Ország vacsorájából is részesülünk.

A Szentlélek teszi ezt! Ő hoz ide bennünket, és az Ő közreműködésével vesszük a mennyei kenyeret.

A Szent Liturgiára készülnünk kell, hogy méltóképpen ünnepelhessük Isten szent titkait, és mi magunk is „átváltozzunk”, isteniek legyünk a földi helyett.

Lehetetlen ez, ha Isten népe az Egyház, mi magunk, nem megyünk át a megpróbáltatások és szenvedések völgyén. Ugyan milyen nép lennénk, ha nem állnánk ki kísértéseket vagy nem készülnénk a szentáldozásra életszentségre való törekvéssel?

Nézzük csak mi mindent szenvedett el Jézus, hogy Isten Országát nekünk adhassa az Atya! Nem élte át az Úr a szenvedést és a halált?

Ne feledjük, hogy Isten Országába a „szűk kapun” és a „keskeny ösvényen” járva mehetünk be, amit az első századoktól kezdve a XX. századig az Egyház vértanúival bizonyított.

Krisztus Urunk testét és vérét adja. Így nekünk is készen kell állni erre az áldozatra!

Jézus elküldi nekünk a Szent Lelket, akkor hát tisztítsuk meg a lelkünket és várjuk betöltetlen szívvel!

Figyeljünk a Szent Liturgiára, hogy milyen csodálatos felépítése van: mielőtt a pap leesdné imában a Szent Lelket az oltáron levő adományokra, elmondjuk a hitvallást, ami elénk tárja a legcsodálatosabb alapelveket és Isten irántunk való legbölcsebb gondviselését, amellyel üdvözített minket.

Megvalljuk hitünket, amit zsinati szentatyák védtek meg a Szentlélek vezetésével az eretnekek ördögi támadása idején. Még a hitvallás is a Szentlélek munkája és eredménye. Milyen tudatosan szerkesztették atyáink ezt a zsinati megemlékezést a Pünkösd előtti vasárnapra. Hiszen a Szentháromság elleni eretnekség feletti győzelmet ünnepeljük, és így már igaz tanítással, megvilágosított tudással várhatjuk a Szentlelket, Pünkösd hétfőjén pedig dicsőíthetjük a Szentháromságot.

Készüljünk tehát és nyissuk meg a szívünket, elmélkedve Isten nagy tettein, hogy készségesek legyünk Isten nagy ajándékának befogadására, mert elküldi nekünk Szent Lelkét, az „élet megadóját”.

Az üres hordócska

Barnabás vitéz várúr volt. Ha leereszkedett várának felvonóhídja és paripája hátán, csatlósai élvén, kinyargalt rajta, mindenki elmenekült előle. A szegény ember barmát elhajtotta, házát felgyújtotta, őt magát rabságra vitte és követ töretett, bástyát rakatott, kutat, csatornát ásatott vele. Napestig hallatszott várában a korbács csattogása és a szegény rabok jajgatása.

Amint Barnabás vitéz egy napon a vára mellett sötétlő erdőben lovagolna, hát csak ijedten fölágaskodott a paripája. Az útszélen egy szegény, beteg asszony feküdt, ölében szorongatva egy sápadt gyermeket.

– Uram, szólt könyörögve az asszony, szánd meg ezt a szegény gyermeket, eleped a szomjúságtól, hozz neki egy ital vizet. Nézd, itt van ez a hordócska, töltsd meg számunkra vízzel s az Isten is megsegít!

– Ha szomjas a porontyod, epedjen el szomjan! – kiáltotta Barnabás.

Ezzel belevágta sarkantyúját a lova oldalába, de meglepetve látta, hogy a kis hordó, mely az imént még a szegény asszony mellett hevert, most az ő nyakában lóg. Ugyanakkor szózatot hallott a magasból:

– Szívtelen, gonosz ember, ne legyen addig nyugodalmad, ne legyen addig pihenő–helyed, fuss, fuss, amíg azt a hordócskát vízzel meg nem töltöd!

A vitéz elsápadt és elnyargalt a legközelebbi patakhoz. Hát amint megmerte a hordócskát, a víz kiömlött az oldalán. Hasztalan töltötte meg százszor, mire kiemelte a vízből a hordócskát, üres volt.

– No, majd a folyóban megtöltöm a hordócskámat, abban több a víz – gondolta Barnabás.

A folyó vize csakúgy átzuhogott a hordócskán, mint a patak vize.

– Majd a tengerben megtöltöm – vigasztalta magát Barnabás és a tenger felé lovagolt.

Útközben rablók támadták meg s kilőtték alóla a lovat. Barnabás vitéz gyalog vándorolt tovább. Ment, ment, a pénze elfogyott, a csizmája leszakadozott a lábáról, a ruhája lerongyolódott a testéről. Végre elért a tengerhez.

Nagy a tenger, de Barnabás vitéz számára nem volt egy hordócskányi vize. A hordócska üresen került ki a tengerből is.

Ment, mendegélt megint a vitéz. Eljött a tél és a fagyos szél végigkorbácsolta a hátát, mint ahogy ő korbácsolta várában a parasztokat.

Egy napon útja a saját birtokára vetette. A hordócskája még egyre üres volt. Sóvárogva nézte vára ablakait, de tudta, hogy neki nem szabad betérnie oda, amíg a hordócska üres. Amint az erdőn ballagott keresztül, az ösvény szélén ismét egy fáradt asszonyt talált, ölében egy beteg gyermekkel.

– Uram, könyörülj meg ezen a kis gyermeken – szólt az asszony – nagyon szomjas, én nem tudom mozgatni a kezemet, lábamat, adj a hordócskádból egy korty vizet neki.

Barnabás vitéz megállt, a szíve megesett a kis gyermeken, meg a tehetetlen asszonyon, sajnálta, hogy nem tud segíteni rajtuk és egy könnycsepp hullott ki a szeméből.

A könny lepergett az arcán, belehullott a hordócskába, mely – oh, csodák csodája! – egyszerre megtelt vízzel.

A tenger vize nem volt elegendő, hogy megtöltse a hordócskát, de a részvétnek egy könnycseppje elegendő volt.

Barnabás vitéz megitatta a hordócskából a gyermeket és a szegény asszonyt, aztán visszatért várába és ezentúl istenfélőn, kegyesen élt mindhaláláig.

spanyol mese – Sebők Zsigmond átdolgozása