Elmélkedés az online liturgiáról

Mostanában lehet olvasni az interneten a koronavírus okozta zavar „áldásairól”, hogy lelassul felpörgetett életünk, a családok többet lehetnek együtt...

Miközben van ilyen hozadéka a világjárványnak, kevésbé áldásos gyakorlat honosodik meg Egyházunkban a szükség miatt.

Az internet egy virtuális, ál-világot kínál fel az életben, ugyanakkor az Egyház számára is biztosít lehetőséget, hogy híveink bekapcsolódjanak a szertartásokba, amíg az összegyülekezésre vonatkozó tilalom fel nem oldódik.

Miközben arra buzdítanak bennünket, hogy vegyünk részt a Szent Liturgián online, mint gyakorló pap, mégis legszívesebben óvva inteném ettől híveimet. Inkább az online „valóságtól” távolabb, monitor és TV elől félrevonulva imádkozzanak ikonok előtt! Tartok ugyanis attól, hogy egy virtuális vallásosság születik, és gyakorlattá válik. Nem szeretném, ha születne egy görögkatolikus cybervallás, ami életünk része lesz. Nem szeretném, ha az Egyház egy stand lenne a hazugság, rém- és álhír, és ezer féle káromló elektronikus termékkel teli világpiacon. Az Egyház, és különösen a Szent Liturgia, nem fogyasztási termék, de az online liturgia, templomlátogatás nélkül, az.

Elismerem azt a tényt, amely szerint elkerülhetetlen, hogy ne legyen fent az Egyház a világhálón, de ha ott jelen is van, nem lenne szabad hitünk szent titkait ennyire kitárni, be nem avatott tömegek előtt gyöngyeinket csörgetni. A világháló így miattunk is spirituális adottságokkal rendelkező hely lesz, miközben szenvedünk és harcolunk a családban azért, hogy gyerekeink túlzott internet és telefonfüggőségét visszaszorítsuk, és minden területen a valódi, személyes jelenlétet, élményt, átélést hangsúlyozzuk.

Mostanában vasárnap nem templomba megyünk, hanem online bekapcsolódhatunk a nekünk legszebben szóló templomi szertartások virtuális helyszíneibe. Onnan nézzük, ahonnan a legmegfelelőbb: a konyhából, a nappaliból vagy a dolgozószobából.

Ezekben a napokban megszületnek a virtuális vallásgyakorlás formái. Félő, hogy ezáltal változni fog az Istennel és a transzcendenciával való kapcsolatunk is. De milyen irányba?

A digitális kultúra igényt tart arra, hogy nyitottá tegyen bennünket a tudásra és új kapcsolatokra. Ugyanakkor egy bizonyos „kapcsolati háló” nagysága fölött már csak felszínes kommunikációra lesz lehetőség, ami mégis sok időt elvesz és gyorsítja életünket. Engem még nem győzött meg az online világ pozitív hozadéka, minden előnyével együtt, de ami most történik az összegyülekezés helyett, az kifejezetten megijeszt.

Nemrég az online szertartásnézés kapcsán valaki azt mondta nekem, hogy amikor a pap áldást ad, ő is keresztet vet, mint a templomban. Szép. De nincs a templomban! Ha pedig az áldás a monitoron keresztül is hat, akkor miért ne lehetne skypon gyónni...?

Abba az illúzióba eshetünk, hogy a szent és a vallás csupán egy kattintásnyira van tőlünk. Az internet amúgy is úgy működik, mint egy szupermarket, amely immár házunkba viszi a püspöki liturgiát. De ne feledjünk el egy fontos dolgot: az ember nem valós lelki szükségletei, hanem kielégítendő igényei szerint meríthet a világhálóról! Vagyis lassan megkopik az a képessége, mellyel felismeri, hogy lelkének mi az igazi szükséglete. Mert online nem lehet áldozni! Azzal ámíthatja magát bárki, hogy a szent a „globális fogyasztó” rendelkezésére áll, éppen akkor, amikor annak szüksége van rá.

A nép nélkül végzett parókiális gyakorlat másik szomorúsága éppen az, amikor a templomba el nem jövő hívő a bolt előtt beszélgetve a következőt mondja a papjának: „Micsoda szép liturgiát láttunk vasárnap a máriapócsi templomból közvetítve!”

A virtuális liturgia ezerszer elérhetőbb és könnyebb. Hozzá tenném, olyan mintha… valóságos lenne.

És milyen a valóság? A helyi közösség temploma ütött-kopott, vagy van kántor, vagy nincs. Ki kell takarítani, hideg, vagy túl meleg, messze van, el kell odáig menni. Fel is kell öltözni. Ráadásul nem szeretünk ott mindenkit, akivel a templomban találkozunk.

A közösség a valóságban egészen más, mint a facebook csoportban. Az interneten könnyen lehet megnyílni a bizalomra. Nap mint nap láthatjuk, hogy emberek olyan dolgokat mondanak el (osztanak meg) magukról könnyen, amelyeket csak nehezen mesélne el egy hétköznapi helyzetben, vagy a Szent Liturgia után a templom előtt.

Döbbenten látom, hogy a virtuális világ, az úgynevezett cybertér, nem fagyos, hanem érzelmileg meleg, otthonos hely. Amint megszakítjuk az internetet, kilépünk a virtuális világból, lezárhatjuk.

Azt látom, hogy a személyes jelenléttel szemben a közösségi hálók nem egyének, hanem egyének közötti kapcsolatok összessége. Nem a „jelenlét” a kulcsszó, hanem a „kapcsolat”. Így lesz valaki facebook-os ember 200 ismerőssel, de a valóságban, amikor virtuális kapcsolatai nélkül van jelen, magányos ember.

A valóságban a közösség mindig igényel áldozatot és elkötelezettséget. A virtuális világ ilyesmivel nem terheli meg az embert.

XVI. Benedek pápa írta, hogy „amikor valaki megszállottan vágyik a virtuális kapcsolatra, akkor ennek következménye odáig mehet, hogy az ember elszigetelődik, megszakítva a valós társadalmi érintkezéseket. Végül ez zavarokat okoz a pihenés, az elcsendesülési és az elmélyülési szokásaiban, amelyek viszont szükségesek az egészséges ember fejlődéséhez.”*

Az Egyház döntően közösség. Nem létezik közösség nélkül Egyház. Amikor pedig üres templomban végzi a püspök vagy pap a Szent Liturgiát, nem teljesíti be maradéktalanul Isten akaratát, mert az összegyülekezett Egyház, az Krisztus testének képe. Ennek a testnek a feje Krisztus, a Szent Liturgiára összegyülekező Egyház fejének képmása a püspök vagy a pap.

A pap áll a közösség élén, ő vezeti, és éppen ez a főség alkotja meg a keresztények csoportjából az ajándékok teljességét bíró Egyház gyülekezetét.** Amint groteszk egy fej test nélkül, annyira torzó a Szent Liturgia nép nélkül.

Azért is kell imádkoznunk elkötelezetten a járvány megszűnéséért, mert a jelenleg kialakult és végzett egyházi liturgikus élet nem alkalmas hosszú távon Isten akaratát képviselni és az Ő Országát megjeleníteni. Ráadásul az „online realitás” fellazíthatja az egyházközségek közösségi életét, sekélyessé teheti, rosszabb esetben, megszüntetheti.

Befejezésként idéznék, hosszabban, Alexander Schmemann csodálatos liturgiamagyarázatából egy ide vonatkozó rövid részt:

„A liturgia a gyülekezet szentsége. Krisztus azért jött, „hogy Isten szétszóródott gyermekeit összegyűjtse.” (Jn 11, 52) Az Eucharisztia kezdettől fogva megjelenítette és megvalósította Isten Krisztus által és Krisztusban egybegyűlt új népének egységét. Határozottan tudatosítanunk kell magunkban, hogy a templomba nem azért megyünk, hogy egyénileg imádkozzunk, hanem mint Egyház összegyűljünk. Maga a látható templom csak képe annak a nem kézzel épített templomnak, amelynek jelzésére szolgál. Az Egyház összegyülekezése ezért valóban az első liturgikus cselekmény, az egész liturgia alapja, s ha valaki ezt nem fogja föl, nem képes megérteni az istentisztelet többi részét sem. Amikor azt mondom, hogy a templomba megyek, akkor ez azt jelenti, hogy a hívők gyülekezetébe megyek, mégpedig azért, hogy velük együtt megalkossam az Egyházat, hogy azzá legyek, amivé keresztelésem napján lettem, azaz a szó legteljesebb, abszolút értelmében Krisztus testének tagjává. „Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai” – mondja az apostol (1Kor 12, 27). Megyek, hogy kinyilvánítsam és megvalósítsam tagságomat, hogy megmutassam és tanúsítsam Isten és a világ előtt Isten megvalósult Országának Misztériumát”.***

-------
*XVI. Benedek: Új technológiák, új kapcsolatok - üzenete a tömegtájékoztatás 43. világnapjára (2009.)
** Alexander Schmemann Eucharisztia 34. oldal
*** u. o.