Az „első” szentáldozásról

Éppen „elsőáldozás” időszakában vagyunk, amikor sok egyházközségekben a gyerekek felkészülnek az Oltáriszentség vételére, és ezzel megkezdik „szentségi életüket”.

Érdemes tudni, hogy a Keleti Egyház gyakorlata egészen más volt. Csak az elmúlt évszázadokban terjedt el az a szokás, amit ma úgy ünneplünk, hogy „elsőáldozás”. Kezdetben ez nem így volt.

A Keleti Egyház Kánonjainak Kódexe figyelmeztet is bennünket erre az eltérő gyakorlatra, és leszögezi, hogy szoros kapcsolat áll fenn a keresztény beavatás három szentsége között, és ennek meg kell jelennie azok kiszolgáltatásában is.*

A „beavatás” három szentsége: a Keresztség, a Lélek kenete /Bérmálás/ és a Szentáldozás.

A keresztséggel belépünk az Egyházba és Krisztus Urunk életébe, hiszen az Egyház Krisztus misztikus teste. A belépés a hitre való első meghívással kezdődik, és csúcspontja Jézus Krisztus húsvéti titka, amelyben a halál nem más, mint elmerülés azért, hogy éltre keljünk az ő föltámadásában, ami Isten gyermekeiévé és a Lélek templomává tesz bennünket.

Ehhez kapunk magyarázatot a keresztelési szertartásunkban a felolvasott apostoli szakaszból: „Mind akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusban, az Ő halálában keresztelkedtünk meg. Mert eltemettettünk vele együtt a keresztség által a halálba: hogy valamint Krisztus föltámadt halottaiból az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet újságában járjunk.” **(Róm 6,3-5)

A teológiai igazságokat hűen tükrözi és hordozza a szertartásunk, melynek egysége meg kell határozza pasztorációs gyakorlatunkat. Ezért az sem mellékes dolog, hogy a keresztség szentségének kiszolgáltatása hogyan történik. Hiszen leöntéssel éppen megengedett, de a „helyes” gyakorlat a bemerítés volt, hogy kifejezésre kerüljön az, amit hallunk a szertartáson az apostoli szakaszból: „...mert eltemettettünk vele együtt a keresztség által a halálba..., hogy elrontassék a bűn teste, és többé ne szolgáljunk a bűnnek, mert aki meghalt, megigazult a bűntől...”

A bemerítés jobban kifejezi a meghalást és feltámadást, a régi ember szakítását előző állapotával, hogy a szentelt vízből kiemelkedve immár Krisztusnak éljen.

Nem elhanyagolható szempont itt felemlegetni a keresztség szertartásának első felét, amikor ördögűzéssel és a hit megvallásával készül a hitjelölt a keresztségre. Szertatásunk isteni ihletettségű atyáink munkája nyomán – amin a hagyomány buzgón őrködik – drámaian mutatja meg, hogy mi is történik abban a pillanatban.

A keresztség felvétele után mindjárt a Lélek kenetében /Bérmálás/ is részesül a keresztény, hiszen kötelessége lesz Isten Országán munkálkodni, hogy alkalmassá váljon arra, hogy részt vegyen az Ország lakomáján.

Az újonnan megkeresztelt ekkor már fehér ruhában gyertyával a kezében áll a templomban, aki az Egyház teljes körű tagja. Megvan az életprogram, miszerint kész „egész életében a hit és a jó cselekedetek világosságával tündökölni.”

Ha a megkeresztelt teljes jogú tagja lesz Isten népének, akkor ennek az eseménynek a legkimagaslóbb jele ha a megkeresztelt az Ország lakomájához, szentáldozáshoz is járul. Ezért mondja a keleti Kódex 695 és 697-es kánonja, hogy a három szentséget: a keresztséget, a szent műróval való megkenést (bérmálást) és a szentáldozást együtt kell kiszolgáltatni.***

„A hívő ettől a pillanattól fogva minden joggal és tevékenységgel fel van ruházva, mely a Krisztusban és a Szentlélekben való új élethez tartozik (vö. Róm 8,9) Egyetlen istentiszteleti aktus tehát, mert az Atya és a Fiú Lelkének egyetlen oszthatatlan műve ez. Az első századokban ez a szokás volt gyakorlatban az összes egyház életében.”

Érzékelhető, hogy ez ma már nem így van. A gyerekeket megkereszteljük és meg is bérmáljuk, de szentáldozásban nem részesítjük, mert a nyugati egyházhoz igazodott a gyakorlatunk, ahol történelmi és kulturális okok miatt eltértek ettől a formától.

Ott, ahol elveszett ez az eredeti hagyományos gyakorlat, ott a Keleti kódex valódi reformokat követel.

A Kánonjog előírását minél hamarabb szükséges lenne végrehajtani, de előtte az ősi gyakorlat felújításának indokait a papságnak és a népnek is meg kell ismernie.

Az eredeti gyakorlat fokozatos visszaállítása nem jeleneti azt, hogy nincs hangsúly a gyerekek hitoktatásán, melynek során egyre jobban megértik hitünk titkait, míg eljutnak a keresztény érettségre.

Ma már missziós feladatok előtt is áll az egyház, és ezeknek a feladatoknak megfelelően mind a két gyakorlatot megtarthatná egyházunk.

Arra gondolok, hogy minden keresztelkedő felnőttet és gyermeket eredeti gyakorlatunkhoz hűen meg is áldoztathatnánk, illetve azok a gyerekek, akik valamilyen ok miatt később járulnak a keresztség szentségéhez, ünnepélyes formában, ahogy ma egy elsőáldozási ünnepség zajlik, részesülhetnének a beavatás szentségeiben.

Régen, egy zárt egyházi közösségben nem lett volna semmi akadálya az eredeti hagyományt megtartani, hiszen természetes volt, hogy a család valamennyi tagja vallását gyakorló keresztény. Így egy kicsi gyermek folyamatosan járulhatott volna szentáldozáshoz, mert körülvette az a légkör, ami biztosította a hitigazságok fokozatos megértését. Gyermeki ártatlansága egy bizonyos korig méltóvá tette volna az Oltáriszentség vételére. Ezután az első szentgyónásra való felkészítés lett volna az a lelki feladat, ami a keresztény életében a következő állomást jelenti.

A mai pasztorális gyakorlat is ezt célozza meg, amikor „érettebb” korban próbálja hitoktatással felkészíteni, méltóvá tenni a gyerekeket a szentgyónásra és a szentáldozásra.

Mindannyian látjuk, hogy ez nem csak a hitoktatón, vagy a papon múlik, hanem elsősorban a szülőkön.

Egy kis faluban szolgálva találkoztam egy idős asszonnyal, aki megértette velem ezt az igazságot, valamint árnyaltabbá tette a fent említett problémát, ami óvatosságra inthet, papot, püspököt ennek a problémának a megoldásában.

Elsőpéntekenként látogattam egy járni már nem tudó idős asszonyt. Nagyon gyümölcsöző találkozások voltak ezek az alkalmak, mivel olyan szeretettel és áhítattal várta a szentséget, hogy az megrendítő volt. Mindig gondosan meggyónt a szentség vétele előtt, és utána csöndben maradtunk egy kis ideig, hogy aztán beszélgethessünk a régi idők szépségéről.

Pontosan zajló koreográfiája volt a találkozásunknak: gyónás, imádság, szentáldozás. Egy ilyen alkalommal, megkérdeztem tőle, hogy mikor volt a legboldogabb életében. Meghökkentő választ adott, mert valami nagyon ünnepélyes pillanatra gondoltam, házasságkötésre, gyermekszületésre, de azt mondta, hogy életében akkor volt a legboldogabb, amikor először járulhatott szentáldozáshoz.

Aztán hosszasan beszélt róla, hogyan készült annak idején erre az eseményre. Elmesélte, hogy mennyire vágyott az Úr Jézus testére és vérére, hogy mennyire szeretett volna korábban is szentáldozáshoz járulni, hogy mennyire irigykedett azokra akik már mehettek áldozni.

Felelevenítette azt az időszakot, amikor a tisztelendő úr készítette a gyerekeket a szentgyónásra. Elmondta, hogy mennyire vigyázott minden kis hiba kerülésére, hogy még a templomban való jelenléte is olyan legyen, hogy a Szent Liturgián megáldozhasson.

Aztán felvirradt az a vasárnap, amikor szentáldozáshoz járulhatott.

„Soha nem volt olyan szép reggelem – kezdete mondani meghatottan. Nagymamával utrenyére mentünk és a reggeli fény betöltötte a szentélyt, míg mi félhomályban voltunk. A tömjénfüst összekeveredett a liliomok illatával és a Szűz Anya jelenlétét is éreztem a templomban. Azóta sem volt olyan kézzelfogható élményem arról, hogy Isten szeret bennünket és sokkal jobban, mint mi Őt. Azt éreztem gyermekként, hogy Ő is szeretne velem találkozni. Kimondhatatlan érzés és boldogság fogott el ,amikor a Szent Liturgián megáldoztam. Tényleg a mennyországban voltam.”

Így mesélt átszellemülten, és folytatta: „Ma is nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy imádságban neveltek, és otthon minden paraszti munka mellett az imádság volt a legfontosabb. Emlékszem, hogy nagyapának volt egy rongyos, zsírosra olvasott Szentírása. Még valamikor '20-ban vette a tornai vásárban. Amikor este elvégzősködött az állatok köröl, mindig ezt a nagy könyvet olvasta, mi pedig gyerekek, odatelepedtünk köréje és kérdezgettük, hogy mit olvas a nagy könyvben. Akkor mindig az Úr Jézusról beszélt nekünk. Olyan sokszor mesélt nekünk, hogy amikor hittanra kezdtünk járni, mi már ismertük a történeteket, de a zsidó nép nagy királyait és prófétáit is.

Nagyapa volt az, aki a vasárnapi ebéd idején megkérdezte a családot, hogy miről prédikált az esperes úr. Ma is csodálkozom, hogy mennyire megjegyezte a beszédet, mert ha valamit kifelejtettünk a prédikációból, vagy másként mondtuk volna el, ő kijavította és pontosan felidézte. Arra is nagyon emlékszem, hogy elmondta, hogy nincs annál nagyobb dolog ezen a kerek világon, mint az, hogy Isten emberré lett érettünk, és itt hagyta nekünk drága testét eledelül.”

Ez az idős asszony és családja tudatosan élte az életét, készültek az ünnepekre és életük nagy eseményeire. Nem a divat, a pompa, az ajándék határozta meg a szentségek felvételét, hanem azok az ígéretek, amiket a Szentírásból Jézus beszédeiben hallottak. Hisz Jézus azt mondta: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van...” (Jn 6,54)

És mivel hittek, és imádták az Istent, megtapasztalták szeretetét, és elismerték a legnagyobb Jónak és a világ Urának. Alázattal és méltóképpen készültek kegyelmeinek befogadására.

Ha tehát már az első lépéseket is ilyen nyitottsággal és elkötelezettséggel tesszük meg, akkor keresztény életünk nem fejeződik be az elsőáldozás ünnepével.

Még szót kell ejteni felkészüléskor arról, hogy milyen fontos a lelki ruha állapota a „mennyei lakomán.” (vö. Mt 22,11-12) Hogy méltóképpen vehessünk részt, fontos a bűnbánat és a szentgyónás. Nehogy elítéltessünk, ahogy Szent Pál mondja: „Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg tehát az ember önmagát, és úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem különbözteti meg a testet, saját ítéletét eszi és issza. Ezért van köztetek sok beteg és erőtlen, és sokan meghaltak.” (1Kor 11,27-30)

A gyónásra való felkészülés azért is igényel komoly erőfeszítést, mert a liberális világeszme eltorzítja a bűn fogalmát, azt sugallja, hogy nincs is bűn, és a bűnöknek nincs következménye. Az erény nem példakép, és a természetellenes természetesnek mutatkozik.

Ezért rá kell mutatni a bűnre és meg kell magyarázni a gyerekeknek.

A liberális eszmének tudható be az is, hogy ma az Egyház parancsai, a papság iránymutatásai, vagy a Szent Liturgia nem jelenti az abszolút értéket és tekintélyt a templomba járó hívek mindegyike számára sem. Sokan a maguk elgondolása szerint véleményezik az Egyház tanításait.

Fontos tehát a légkör, a család, a szülők hite, hogy a gyerekek a maguk természetes nyitottságában megsejtsék a templomi szertartások igazi valóságát, hogy kialakuljon a vágy a szentség és a szent élet után, mint ahogy a fent említett asszony estében is megtörtént. Milyen fontos még annak a hogyanja is, ahogy a család templomba készül, ahogyan odamegy és ahogy ott jelen van és imádkozik! Milyen könnyen ráérezhetnek a gyerekek arra, hogy mi a fontos, ha látják a szülők, nagyszülők elkötelezettségét, hitét, imádságát!Ez az egyetlen maradandó „hitoktatás”.

Amennyiben ez megvan – amit az imádkozó, szertartást végző egyház mindig feltételez – gond és aggodalom nélkül térhetnénk vissza arra az eredeti gyakorlatra, hogy a legszebb korban a vágyakozó „báránykák” várakozás nélkül mindig megáldozhassanak.

---------------------------
* Római Dokumentumok XXXVII
A Keleti Egyházak Kongregációja – Instrukció A Keleti Egyházak Kánonjainak Törvénykönyve Liturgikus Előírásainak Alkalmazásához – VII. fejezet. A keresztény beavatás szentségei 49. oldal. (Fordította Kocsis Fülöp Hajdúdorogi Püspök)

** Euchologion – Görögkatolikus Egyházi Szerkönyv – 1964. Szent István Társulat

*** Instrukció A Keleti Egyházak Kánonjainak Törvénykönyve Liturgikus Előírásainak Alkalmazásához – VII. fejezet

**** u.o.